Konzervatív osztrákok, komolytalan csehek és gulyásevő magyarok. Mi maradt az Osztrák-Magyar Monarchiából? A Budapest–Bécs–Prága tengelyről jelentkezünk.
Mikor Bécsben éltem, három lehetséges reakció következett, miután kimondtam a bűvös város nevét. „Ó, Budapest nagyon közel van. Mennyi is az út, három óra?" Volt, aki a híresen bonyolult magyar nyelvet hozta fel először: "Azt hallottam, hogy a kínai után a magyar a második legnehezebb nyelv a világon." Főként az idősebb korosztályból pedig a régmúlt felelevenítését váltotta ki a válaszom: "Egyszer régen egy ország voltunk."
Mert volt egyszer egy Osztrák-Magyar Monarchia. A Közép-Európát tömörítő valaha létezett legnagyobb birodalom. Határai, ha nem is az Óperenciás tengeren túlra nyúltak, de hatalmas területeket fogtak közre. Északon Krakkóig értek, délről Szarajevó is hozzátartozott (Bosznia és Hercegovina közösen kormányzott tartományának részeként). Nyugatról Svájc határolta, keletről a mai Ukrajna. Ebből adódóan a nemzeti sokszínűség jellemezte, Egyesült Európának is nevezhették volna, az USA után szabadon. Az olvasztótégely jellegben legalábbis hasonlítottak: bosnyákok, cigányok, csehek, horvátok, lengyelek, magyarok, németek, románok szerbek, szlovákok szlovénok, és még sokan mások lakták.
Az együttélés a nagy kiterjedés és a nemzeti különbségek miatt nem lehetett zavartalan, de a monarchia központi részét (amelynek Budapest, Bécs, Prága és Pozsony volt a centruma) az évszázadok alatt kölcsönös egymásra hatás és közös fejlődés jellemezte. A XIX. század végén és a XX. század elején a szellemi élet virágzott, de az egyre növekvő feszültségek miatt egy kitörni készülő vulkán forrongott a birodalom (és Európa) mélyében. A vulkán végül 1914-ben tört ki az első világháborúval, négy év alatt mindent elpusztított, majd az utóműködés a Monarchiát is darabokra szaggatta.
Történt mindez egy évszázaddal ezelőtt. Történelem, amelyben már nagyanyáink sem éltek. Milyen örökséget hagyott ránk az Osztrák-Magyar Monarchia? Maradt belőle valami, vagy mint egy udvariatlan vendég, távozásakor vitte magával, amit hozott? Összeköti-e más is Budapestet, Bécset és Prágát, mint az utazási irodák közkedvelt városnéző csomagja?
Mivel a jelenről nem lehet történelemkönyvek leporolt lapjairól tájékozódni, ezért mindhárom várost jól ismerő, "őslakos" fiatalokkal beszélgettünk a témáról. (Figyelem! A vélemények szigorúan szubjektívek, de nyomokban igazságot tartalmazhatnak.)
Most akkor számít a külső?
"Bécs számomra mindig a Habsburg Monarchiát fogja jelképezni, gazdag és reprezentatív város. Budapest viszont 'csak' a magyar fővárost jelenti " - mesélte a prágai Monika. Erről eszembe jut, mikor egy spanyol barátom, aki először járt Magyarországon azt találta mondani, hogy Budapest olyan mint Bécs, csak pénz nélkül. Elevenembe talált. Fájt. (Az igazság vagy az igazságtalanság?) Utána szerencsére folytatta, ahogy általában folytatják az emberek, ha a magyar fővárosról van szó. Éppen ez a régiség teszi sok külföldi szemében rejtélyessé, vonzóvá és élővé Budapestet. Otthonos és szerethető, mert nem tökéletes. Bécsben ellenben figyelnek a tisztaságra, felújítják az épületeket, sok pénzt és energiát fektetnek abba, hogy a városkép megfeleljen az elvárásoknak. A tradíciókat őrző főváros arcát sugározzák. "A pompa és sznobság Bécs turistákat vonzó oldala, és talán az idősebb generációé, de nem a fiataloké" – mondja a bécsi Sarah. A fiatalokat a zöld parkok egyikében, a Dunán úszó bárokban, a Múzeumnegyed színes műanyag heverőin és az élettel teli utcákon találjuk.
A felszínen Bécs leginkább a méreteiben különbözik Prágától: az utcák szélesebbek és tisztábbak, az épületek magasabbak. A történelmi központok mégis mindhárom város esetében hasonlítanak stílusukban és hangulatukban. A városokat átszelő folyó és a partján fekvő vár Budapesten és Prágában is nagyot dob a városképen – végre valami, ami Bécsből ebben az összeállításban hiányzik.
A jól kiépített közlekedési hálózat mellett azonban kell más is, ami összeköti a Bécs-Budapest-Prága vonalat, ha egyre többen utaznak egy-egy hétvégére egyik városból a másikba. A kézenfekvő indok, hogy olcsó, gyors és egyszerű a kirándulás, ami persze sosem árt. Nem kell a megszokottól nagyon eltérően viselkedni és figyelni a kulturális különbségekre. Hasonlóak a bulizási szokások és az éjszakai élet, legyen szó bécsi klubról a Gürtelben, romkocsmáról a VI. kerületben vagy egy prágai sörözőről. Egy amerikai ismerősöm abban látta a budapesti és a bécsi egységes várostervezés legfőbb előnyét, hogy a rácsos szerkezetű utcákon és széles sugárutakon könnyű kiigazodni – még egy hosszú, alkohol társaságában töltött éjszaka után is. Ő mondta azt is, hogy ha a nyelvi különbségek nem lennének, nem biztos, hogy meg tudná különböztetni a két fővárost (és itt nem utalt az alkoholos befolyásoltságra, mint indokra).
Távoli idegenek szemével
Ha mélyebbre ásunk, olyan gyöngyszemekre is bukkanhatunk, mint egy holland fejében élő társadalmi körképre, amelyben a bajszos magyar férfiak gulyással tömik a fejüket, miközben asszonyuk népviseletben rakja eléjük az újabb üveg pálinkát. Úgy látszik, a Benelux államokban nem vesz részt aktívan a köztudatban a Bécstől keletre fekvő Európa, mert páldául a belgák tömegei gondolják, hogy a Balaton a világ legveszélyesebb tava, amelynek elképesztő mélységei elnyelik a békés fürdőzőt.
Ilyenek vagyunk: elégedetlenek, titkolózók, humorosak
Bajuszos magyarok és matyó hímzéses ruhák után eljött az ideje, hogy az országok népei kerüljenek fókuszba. Milyenek az osztrák sógoraink? "Morcosak, hidegek, konzervatívak, modorosak" – kezdi a bécsiekre jellemző sztereotípiák felsorolását Sarah. "Minden lassan működik, a ne stresszelj! a jelszó. Nem próbálnak ki új dolgokat, nem nyitottak más országokra" – mondja ezt "róluk". Rá és az őt körülvevőkre nem húzhatók rá a sablonos általánosítások. A negatív színben feltűntetett előítéleteknek azonban van egy pozitívabb oldala is, amiről Elekes Irén, a Civil Rádió műsorvezetője, lelkes osztrák-magyar kapcsolat kutató beszél, mikor szóba kerül, mit tanulhatnánk az osztrákoktól: "Igényességet, rendszeretetet, nyugodtabb, udvariasabb hangvételt". A fiatalok, az új generáció pedig egyébként is kívül esik a megbélyegzésen: nyitottabbak a világra, az új lehetőségekre, és ebből kifolyólag borul minden évtizedek alatt felépítgetett előítélet. Ez lehet az oka annak is, hogy a Bécsben töltött fél év alatt egy kezemen meg tudom számolni, hány "tipikus" osztrákkal találkoztam. Metrón és villamoson esetleg, mikor újságot a kezükben tartva szigorúan néztek ki szemüvegük mögül az angolul (ráadásul a normál hangerő másfélszeresével) beszélő társaságra.
"Vicces, nem igazán komolyan vehető emberek" – ezek lennének a csehek Monika véleménye szerint. "Nem hős típusok, inkább mókamesterek." A felsorolást még a találékonysággal és ravaszsággal is kiegészíthetjük. Ennek csodálatos példája egy prágai szabadtéri színház, amit óriásplakátokkal takartak le, hogy a kíváncsiskodók ne lássanak be az előadásra. Egy potyázónak azonban ez nem volt akadály: fogta magát, és kivágta a plakáton látható férfi szemét, és máris kész volt a tökéletes kilátás.
Ezen kívül pedig Kafka, Gólem, dzsessz, sör, cigarettafüstös kávéházak régi újságokkal a falon, és pszeudoértelmiségiek – ez Prága Monika szerint. Lelkesen beszélt a felfedezésről, amikor Bécsben élve rájött, mennyire hasonlítanak a csehek az osztrákokhoz: "hasonló a humorunk, és rengeteget panaszkodunk – legyen szó politikusokról, pénzről, időjárásról".
Bár azt mondta, a cseheknek mentalitásukban nem sok közük van a magyarokhoz, az említett elégedetlenség nálunk is híres jellemző. Hogy mennyire lehet ez a közép-európaiakat összekötő sajátosság, persze kérdés, mert belgákat, hollandokat és letteket is hallhatunk erről beszélni. Talán inkább egy könnyen előhúzható nemzeti sajátosságról van szó, amit bármikor felmutathatunk, és azt mondhatjuk, hogy "íme, ilyen a nemzetünk, de mi mások vagyunk: vidámak és optimisták."
Erről (is) szól a budapestiek kettőssége. A messze földön híres hungaropesszimizmus mellett sok külföldi beszél arról, mennyire közvetlenek vagyunk, és milyen lelkesen beszélünk a kulturális örökségünkről (amennyire persze a magyarok köztudottan jó nyelvtudása engedi). Itt lepleződik le a képmutatás. Mert Budapest olyan, mint egy titkolt kapcsolat. A mélyben kényes problémák húzódnak, amiket egymás közt felerősítünk, de nem szeretjük kiteregetni a szennyest. Ezért, ha egy idegen társaságban kell bemutatnunk a lakótársat, a felszín máris megszépül, és a felemelő részletekbe avatjuk be a kíváncsiskodót: a többi nem tartozik rá. Így lesz Budapestből szeretett városunk, mikor a külföldieket vezetjük körbe a Dunakorzón vagy a Várnegyedben. Ha már megszemélyesítésnél tartunk, Bécset egyszer egy észt lány egy flörtölős, de a mélyben konzervatív értékeket hordozó nőhöz hasonlította, akit könnyű nézni, de nehéz megérinteni. Egy orosz barátnőm ugyanerről a városról pontos személyleírást adott: magas, vékony, hagyományokat tisztelő férfi, jól tájékozott, érdeklődik a politika és a tudomány iránt – otthon viszont punk zenét hallgat.
Volt-nincs örökség?
Élő történelem és gulyászabálók, Franz Kafka és rejtegetett kapcsolatok – kicsit elkanyarodtunk a közös birodalomtól, ami nem véletlen. Beszéltünk építészetről és társadalomról, hasonlóságokról és különbségekről, az Osztrák-Magyar Monarchiáról azonban nem sok szó esett. "A hétköznapok szintjén minden fél részről feledésbe merült ez az örökség" – mondja Irén. "Pedig ma is bécsi archívumokban található a Magyarország történetére vonatkozó Mohács utáni források nagy része." A bécsi Collegium Hungaricum vezetője, Miskolczi Gyula már 1946-ban felismerte ezt a problémát: "Ha Béccsel megszakad az összeköttetés, akkor megszakad az összeköttetés saját múltunkkal."
A Monarchia fővárosában az évszázadok során sok magyar élt: művészek, tudósok, írók, sőt a "legnagyobb magyar", Széchenyi is Bécsben született, és ott is halt meg. A magyarok (mint azt tenni szokták) nyomokat hagytak. Irén több ilyen egyre nehezebben megtalálható részletről mesél, amit az osztrák fővárosban fedezett fel. A Mariahilfer Straßén két csillogó ruhabolt közt elhaladva fel sem tűnik a templom, amiről a kerület és az utca kapta a nevét, és amit a XVII. század végén gróf Esterházy Pál építtetett. A Stephansdomtól néhány lépésnyire található a Hotel König von Ungarn. Az épület már háromszáz évvel ezelőtt is a magyar király nevét viselte: mikor a csordákat Budától Bécsig hajtották, ebben a házban szálltak meg először az állatkereskedők. A Trautson palota egy 18. századi barokk épület, ami kétszáz évig a magyaroké volt. Mária Terézia magyar testőrgárdája rendezkedett be itt, később pedig magyar tudósok és művészek kedvelt lakhelye lett. Az első világháborúban a Collegium Hungaricum költözött ide. Az épület ma Ausztria külügyminisztériuma.
Csak azért felejtettük volna el mindezt, mert olyan régen volt? A bécsi lánnyal való beszélgetés közelebb visz a megfejtéshez, amihez távolról kell indulni. Attól a kérdéstől, hogy közép-európainak vallja-e magát. "Kötődöm ezekhez az országokhoz a közelség és talán a közös múlt miatt is" – mondja Sarah. "Más szempontból viszont Nyugat-Európát érzem magamhoz közelebb. Az életszínvonal, a pénz, a mentalitás és a nyelv is inkább a nyugatiakhoz köt minket."
A különböző végeredmény okai a történelemben kereshetők. Az Osztrák-Magyar Monarchia hatása nem érezhető napjainkban, hiszen már kevesen vannak köztünk azok, akik még a dualista államban éltek. Azóta több generáció is felnőtt úgy, hogy az osztrákokat egy áthatolhatatlan fal választotta el a magyaroktól és a csehektől. A kommunizmus fala pedig nemcsak gazdaságilag, hanem szellemileg is más fejlődési utat hozott (az egyébként is különböző alapok után). A rendszerváltás óta felnövő generációnál már lebomlott a fal, és a fiatalok újra közelednek egymáshoz az el- és leszakadás évei után. A kérdés, hogy vajon egy új Közép-Európához, vagy az Európai Unióhoz vezetnek inkább az utak?
