Elnyomott feketék, egy német fogorvos, bűnüldözés és az elmaradhatatlan golyózápor. Hölgyeim és uraim, én már túl vagyok a Djangón. De elmesélem, milyen.

Jó. Hosszú. Színes, magyarul beszélő (sajnos), vicces. Tarantino. Akinek a sörhasa is felbukkan a filmben. Adott Django, a színes bőrű rabszolga – legyen innentől kezdve néger, mert amennyit ebben a filmben niggereznek, az még a bronxi gettóban is sok lenne. Djangóra egy hideg éjjelen rámosolyog a szerencse, mivel véletlenül olyan információk birtokában van, melyek egy német fogorvosnak – aki inkább a fejvadászatból él – nagyon sok pénzt megérnek. A felvilágosult Doktor Shultz ki is vásárolja Djangót a gonosz és embertelen rabszolga-kereskedők karmaiból, hogy utána közösen lőjék szét a hasonlóan gonosz fehérek fejét.


A nagyon szép Jamie Foxx és a nagyon szimpatikus Christoph Waltz innentől kezdve egy nagyon ütős és szórakoztató párost alakít, akik nem fukarodnak a golyókkal, ha bűnüldözésről, elnyomott négerekről vagy Django szerelméről van szó. Mindez persze egyáltalán nem nélkülözi a szélsőséges túlzásokat, pózokat és nagyon nagy megmondásokat. Csak úgy tarantinósan, ahogy szeretjük.

A film nem fukarkodik a rasszista megjegyzésekkel, a szigorú nézésekkel és a nagy nevekkel, akik örömmel öltötték magukra a szélsőségesre szabott karaktereket. Foxx kemény, mint egy álló inggallér, Waltz annyira kedves, hogy már elkezd tőle félni az ember, nem pszichopata-e, a szadista Leonardo DiCaprio pedig annyira ellenszenves, hogy komolyan nem értettem, hogy szerethettem bele a Titanicban. A négergyűlölő, sánta és ősz Samuel L. Jackson csak hab a tortán.

A Django elszabadul egy kellemesen szórakoztató film, ami elsőre úgy tűnik, nem akar többet, csak minden westernfilmes klisét egybegyúrni a lehető leggiccsesebb és legszórakoztatóbb formába. Szép és zord tájak, pisztolyhősök, nagy szerelem, kegyetlen ellenfelek, ájuldozó nők, miegyéb. Közben meg azért elejt egy-két elgondolkodtató megjegyzést, és bele-belepiszkál néhány érzékenyebb kérdésbe. De ahhoz képest, hogy Tarantino-filmről beszélünk, szokatlanul visszafogottra sikerült. Öregszünk, Quentin, öregszünk?

Én ennek ellenére melegen ajánlom – rég nevettem ennyire hangosan egy filmen. A kemény ünnepi lazsálás után tehát nyomás vissza szórakozni. Lóra, nigger!