Az életnek semmi értelme, lóbálja a lábát Pierre Anthon a fán. És  ez – hogy semminek sincs semmi értelme – Pierre Anthont nem hozza  zavarba. Annál inkább mindenki mást.

Janne Teller ifjúsági regénye, a Semmi nagy port vert szerte a világon. Szeretik, támadják, kötelezővé teszik és megpróbálják száműzni. Pedig a regény csak arra keresi a választ, hogy mi az élet értelme.

Ezt az ellentmondásos könyvet ültették át bábelőadásba a Budapesti Bábszínházban. Hogy hogyan hat egy fiataloknak szóló pszichothrilller a már önmagában furcsa, gyerekkori időkapszulának tűnő Bábszínházban, bábokkal és a Quimby zenéjével? Köszönöm, egész súlyosan.


Az elmúlt 10 évben eszembe sem jutott, hogy nekem bármilyen bábelőadást is meg kéne néznem. Valószínűleg azért, mert előtte túladagoltak, meg egyébként sem fordult meg a fejemben, hogy ebből valami komolyabbat is ki lehet hozni. Aztán a Hoffer Károly rendezte Semmi változtatott ezen egy kicsit.

A nyomasztó mondanivalót – avagy hogyan keresi egy kiskamasz az élet értelmét, és hogyan jut el odáig, hogy mondjuk megöljön egy kutyát – hatásosan támogatják meg a színpadi kellékek, mind a bábuk, mind a díszlet. Megvan bennük mindaz az ártatlanság, ami egy ilyen korú gyerek sajátja, de az is, ahogy ezt ijesztően hamar és könnyedén le tudják vetkőzni. A fehér arcú, sajátos stílusú bábok simán le tudják kötni az ember figyelmét, és néha komolyan volt olyan érzésem, hogy az őket mozgató színészek ott sincsenek. Mert nem annyira érdekesek, mint az a nagyjából fél méteres baba, amit épp megkopasztanak vagy lerángatják a cipőjét vagy a földön fetrengve zokog.

Az adaptáció érdekesre és okosra sikerült, ügyesen használta ki a rendező és a szereplők is a bábuk adta lehetőségeket, a jelenetekhez pedig egész jól sikerült megtalálni az oda passzoló Quimby dalokat. Bár a színpad a hátsó sorokból nehezen belátható, főleg egy olyan törpének, mint én, a gyors és élvezetes párbeszédek helyenként tudtak kárpótolni. Az meg külön szórakoztató volt, hogy mindegyik színész hasonlított valamennyire a saját bábjához, és bábtalan-meztelen is jól beazonosítható karakterek maradtak.

A darabot 13 éves kortól ajánlják, én pedig mindenkinek, aki szeret könnyedén és nevetősen mélyrepülni az emberi természet sötét bugyraiban. Vagy azoknak, akik felnőtt fejjel még nem voltak a Bábszínházban – már emiatt a furcsa időutazás miatt megéri elballagni az Andrássy útra, de ehhez mindenképpen együnk egy ishlert a büfében előadás előtt. Vagy utána, amíg a ruhatáros néni nem ismeri ki magát a felnőtt kabátok között.

Mert Pierre Anthonnak nincs igaza – legalábbis ez az előadás nem semmi.