A világ nem fekete-fehér, vágta valaki a fejemhez. Jó, biztos színes is, de mire hozzászoktam volna a gondolathoz, Frenák színpadon tálalja, hogy mégis fekete és fehér.
Amivel egyébként jóban vagyok. Nehezen tud kiborítani, hogy emberek mozognak zenére, csöndre vagy zajra. Egyszerűen csak tetszik, hogy látom játszani a táncosok izmait és inait a bőrük alatt, hogy magasabbra tudják emelni a lábukat, mint én, és hogy a lábujjuktól kezdve a szemeikig minden testrészüket bevonják a mesélésbe. Az élet Activity-ében enyém a körülírás, övék a mutogatás.
A Hymenben az ellentétek kártyát húzták, felvették és leugrálták magukról a gyöngyös fehér ruhákat, örültek és megőrültek, futottak és gurultak, csúsztak és másztak. Én meg láttam magam, ahogy az esküvőmön kiszaladok a mosdóba, mert valahol kezdi véresre dörzsölni a derekamat a szép fehér ruhám merevítője. Vagy más esküvőjén iszom magam az asztal alá, és kezdek el a bőrcipős lábak között őrjöngeni, mert épp nem engem vesznek el. Láttam a násznépet, ahogy hajnalban az utolsó erejét latba vetve próbál meg feltápászkodni a székről, hogy ropjon még egy izzadóst – pedig csak egy nézőtéren üldögéltem, egy laza péntek estében reménykedve.
A Hymen hatásos előadás, egyszerűen és egyértelműen mesél az emberről, kapcsolatokról és érzelmekről, rettentő zavaró zenével és képekkel, amik néha adnak egy lélegzetvételnyi szünetet, de csak azért, hogy utána még keményebben fogják marokra a golyóinkat. A néző pedig nem sikít, de szeretne. Az öt szereplő közötti viszonyrendszer összegabalyodik, letisztul, értelmét veszti és megint összeáll, mint a tejbegríz. Ami fehér, és milyen kontrasztosan sötét rajta a kakaópor.
A Hymentől nem kell jobban érezni magunkat, de nagyon rosszul sem érdemes. Ha csak annyira izzadunk le, mint a táncosok, akkor még hibahatáron belül vagyunk, elvégre az élet nem csak játék és móka. Hanem fekete-fehér. Még ha másfél centit ez le is vág az ember lelkéből.