A színészlegenda minden kitüntetést megkapott, amit a szakmában lehet. A Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas Nemzet Színésze 2001. január 18-án hunyt el.
Sinkovits Imre Budapesten született Sinkovits Jenő főpincér és Göndöcs Terézia elsőszülött fiúgyermekeként. Kispesten nagyapja meséi mellett nőtt fel. Sinkovits Vince folyton mesélt: Attiláról, Csaba királyfiról, a hadak útjáról, 1848-ról és az első világháborúról. Azonban a gazdasági válság csődbe juttatta szülei vállalkozását. Ebből gyerekként csak annyit fogott fel, hogy kisebb lakásba kellett költözniük, ahol később öccse is megszületett. Édesanyja varrással próbálta kiegészíteni a család jövedelmét, és közben németül tanította fiát, aminek Sinkovits a második világháború alatt nagy hasznát vette.A háború alatt kelletlenül, de a levente-mozgalomban is részt vett. Nem szerette, mivel cserkésznek vallotta magát, és szerinte a két mozgalom olyan volt akár a tűz és a víz. Egy leventegyakorlat után, mikor diáktársai előtt egy oktató a neve miatt megalázta, édesapja felvetette, hogy meg kellene változtatniuk a családnevüket. Sinkovits azonban így reagált: „Nem! Édesapám! Most már csak azért is ezzel a névvel mutatom meg!"
Amikor a németek kivonultak, a néhány napos békét kihasználva "ástak". De már nem lövészárkot, hanem családi ezüstöt, lesütött húsokat, bödön zsírt, mézet, hordónyi pálinkát és bort. Több családtagját elvitték az oroszok, sőt magának Sinkovitsnak is háromszor kellett megszökni tőlük, mivel malenkij robotra akarták fogni. 1947-ben érettségizett, majd felvették a Színiakadémiára.
1948-tól a Belvárosi Színházban, 1949-től az Ifjúsági Színházban játszott, ösztöndíjasként az Apák ifjúsága című darabban láthatta a közönség. Kolléganője Gombos Katalin színésznő volt, aki éppen ekkor szerződött vidékről Budapestre, a darabban ő alakította Dását. Hamarosan szerelem szövődött köztük, és 1951-ben össze is házasodtak. Ugyanebben az évben szerezte meg diplomáját a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, valamint ugyanekkor a Nemzeti Színházhoz ment át, ahol 1956-ig játszott.
A Nemzetiben Háy Gyula: Az élet hídja című drámájában kapta első szerepét, a darab szerinti édesapját Bihari József alakította, akivel baráti viszonyba került. Az áttörést Madách Imre Mózes c. darabjának főszerepe jelentette számára. Mózest, olyan drámai erővel játszotta el, hogy a bemutatótól számítva 22 éven keresztül, 700-nál is több alkalommal lépett fel ebben a szerepben.
1956. október 23-án Sinkovits Imre tízezres tömeg előtt szavalta el a Nemzeti dalt a Petőfi-szobornál, az esemény az 1956-ös megmozdulás jelképe lett. Mivel Sinkovits túlságosan is a középpontba került ekkor, szerepvállalása miatt a hatalom eltiltotta a színháztól.
A következő időszakban tevékeny szerepet vállalt a Magyar Színház- és Filmművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságában. A forradalom leverése után a Nemzeti Színház törvényszéke rendszerellenes magatartás vádjával ítélte el, fél évre eltiltották a színpadtól. A politikai vezetés azonban a Nemzeti Színház tagságának megszüntetését szorgalmazta, így került 1958-tól a József Attila Színházhoz. 1963-ban visszatért a Nemzeti Színház társulatába, amelynek évtizedeken át meghatározó tagjaként működött. Egyik legismertebb filmes szerepe A tizedes meg a többiek felejthetetlen alakítása. 2000-től haláláig a Pesti Magyar Színházban játszott.
Halála előtt alig fél nappal a Magyar Színházban lépett fel, Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című darabjában játszotta a Tudós szerepét. Azon az estén légszomjjal küszködött, szemmel láthatóan nem volt jól, alig tudott színpadra lépni, Kozák András vezette kézen fogva a színpadig, de minden erejét megfeszítve tette a dolgát. Az előadás után a színpadról lejövet az öltőzőig is alig tudott elmenni, ereje elhagyta. Néhány óra múlva otthonában érte a halál.
A Film, Színház, Muzsika folyóiratban megjelent szöveg Sinkovits Ars Poeticájának is tekinthető.
"... az én életem a színház. S a hitvallásom; hiszek a színházban, a művészetben, az érzelemben és az emberi értelemben. Én az érzelmekre ható színházat vélem igazán modernnek. Csakhogy, minden dolgok dialektikája, hogy az érzelem felkeltésének az útjai értelmi cselekvések kockáival kövezettek. Én magam is először néző, vagyis olvasó módjára fürdöm meg a szerepeimben. Hagyom magamra hatni az író gondolatait. Azt akarom megtudni, hogy szeretem, vagy gyűlölöm az író által megálmodottat. Félreértés ne essék, nem a szerepemet, hanem az alakot, amelyet az író írt. Majd ezt az első benyomásomat akarom felidézni a nézőben. Így építem, építgetem a figurát apró kövekből nagy alapokra, majd később egyre kisebb kockákkal. Faragom és csiszolgatom, amíg össze nem áll egyetlen alakká. Amikor így tudatosan felépítem, akkor lepergetem az egészet magam előtt, úgy mintha én lennék a néző. Átélem a szinte lehetetlent, a magam látását. Ehhez egyetlen eszköz, hogy ismerni kell a nyersanyagot, amellyel dolgozom. A nyersanyag pedig én vagyok. A testem, és legbelül, amelyet szellemnek neveznek. Ismerni kell az erényeket, de még fontosabb a fogyatékosságokról tudni. Legszigorúbb kritikusom én vagyok, hiszen én tudom igazán, hogy mennyit nem tudok. ... Abban hiszek, hogy a színház segít az embereknek jobbá, szebbé tenni az életüket. Én azért lettem színész, mert úgy éreztem, a hogyanról van mondanivalóm."
Film, Színház, Muzsika - 1961. 25. számVégül hallgassuk meg Sinkovits Imrét, ahogy Arany Jánostól az Epilógust szavalja.
Forrás: Wikipedia