Itt a nagy lehetőség az Unknown Mortal Orchestra számára, hogy kikecmeregjen az egyslágeres lo-fi mocsárból, a csapat azonban sajnos nem csapja le a magas labdát.

A XXI. században már senki sem találhat semmi meglepőt az UMO felszínre kerülésében, hiszen meglehetősen szokványos történet ez: a három tagból kettő feltehetőleg bármiféle komoly szándék nélkül töltötte fel első számát az internetre, amely aztán különböző körökben olyan fogadtatásra lelt, hogy nem csak bevontak egy harmadik szereplőt a képbe, de még a zenekart is elnevezték, így misztikusan. Ám ha sorsa nem is, hangzásvilága legalább valamennyire kiemeli a triót a popvilág tucatárui közül, hisz a tagok a rájuk aggatott indie-toposzok (garázs-rock, lo-fi) ellenére nem süvítő/szélsebes zajciklonokkal, hanem kicsit szétcsúszottabb, kicsit bluesosabb és kicsit pszichedelikusabb modorral tevékenykednek, és tinikorukban is biztos inkább a hírhedt Nuggets-előadók, mintsem a Dinosaur Jr. poszterei lógtak szobáik falain. Az egyébként Amerikai-Új-Zélandi csapat a blogfelhajtást 2011-es, cím nélküli bemutatkozó lemezével követte, amely akadály nélkül bekerült jó pár könnyűzenei szaklap év végi listájának 30. és 40. helyezettje közé, de azt, hogy évek múltán ne csak néhány kedves dal emléke maradjon meg bennünk a produkcióról, azt minden bizonnyal a második lemez hivatott majd elérni.



Ha pedig így van, túl sok jó hírrel nem szolgálhatunk, hangzását tekintve a II ugyanis leginkább pont olyan ramaty és amatőr, mint a szintén jócskán alulpolírozott elődje - ami, igaz, még nem feltétlen lenne gáz, ám ha a dalokat vesszük szemügyre, akkor sem beszélhetünk pozitív változásokról. A probléma az, hogy ez a direkten olcsó hangzás önmagában már eleve nem lehet annyira menő manapság, ha nincs megtámogatva legalább néhány arra tényleg érdemes dallal, és míg ez a feltétel adott volt a debütön, addig a második lemezről sajnos kényelmetlenül hiányzik. Persze nem olyan tragikus a dolog, az anyagon ugyanis simán van pár olyan szegmens, amit az ember szívesen elfütyörészik néhány hallgatás után, ám az örömből mindig kibillenti a hallgatót az a néhány felemás szerzemény, amely vagy nem okoz meglepetést, vagy túlságosan hosszú, vagy egyszerűen csak simán unalmas. Sokszor azon kaphatjuk a tagokat, hogy egy ötletet a kelleténél tovább nyújtanak, illetve, hogy nem jelzik határozott refrénekkel, melyik részét is kéne énekelnünk a daloknak, és persze az sem a malmukra hajtja a vizet, hogy a legtöbb újonc banda többé-kevésbé kiköszörüli bemutatkozása csorbáit, mire elkészül a második lemez. Ez az UMO-nak azonban nem sikerült, így a II, bár alkalmi hallgatásnak még elmegy, nem fog mély nyomot hagyni 2013 könnyűzenei térképén.