Szervusz Tamás!

Úgy köszönök neked, ahogy az ezelőtti időkben: „szervusz Tamás”. Kicsit megemelve a név végét, az utolsó szótagot, Te ugyanígy szoktál visszaköszönni nekem: „szervusz Géza”.
Azért emeltük meg mindig így az utolsó szótagot, mert ezzel a várakozásunkat akartuk kifejezni a másik felé, hogy vajon mit tud a másik, „mivel jössz, mivel érkeztél?”
Hát akkor most is azt mondom, hogy szervusz Tamás, és már hallom is, hogy Te azt kérdezed, hogy na akkor mit fogsz mondani, mivel érkeztél? Hát elkezdem Tamás.

Szervusz Tamás!

Először is értesítenélek a legfrissebb fejleményekről, amikről Te már nem tudhatsz. Vagy ki tudja, talán minden eljutott hozzád, mit tudom én, mindenesetre mondom. Képzeld, e hét hétfőn felmentem a feleségedhez, Évához megtudni bizonyos részleteket, ehhez a beszédhez, amit, most itt mondok. Mikor beszálltam a liftbe és megnyomtam a második emeleti gombot, elfogott a szokott harctéri idegesség, mintha Te fent várnál a gitároddal, és egy vagy két elkészült dallammal, hogy írjak rá szöveget. Aztán rájöttem: dehát erre most nem lesz szükség, erre a jótékony izgalomra. El is múlt még a liftben. Akkor helyette mi van. Ez a súlyos sivárság? Igen Tamás, Te elvitted magaddal az eljövendő dalszövegeket, mert tenélküled, azok már sohasem fognak előbújni belőlem, mert hozzájuk a Te fizikai jelenléted feltétlen szükséges. Hogy ott ülj a gitároddal, és nézz rám várakozóan. Pedig borzasztóan kíváncsi lennék a meg nem született dalainkra. Mostantól azok elvetélt gyerekek, rengetegen vannak ismeretlenül.

Kiszálltam a liftből a házatokban, hétfőn, félig nyitott ajtó várt a második emeleten, szokás szerint, és Évával a szokott hangsúllyal köszöntünk: szervusz Éva, szervusz Géza, mint akik várják egymástól a folytatást. Aztán, Tamás, leültem, és elmondtam Évának, hogy képzeld Éva, mit álmodott Másik János egy nappal a Tamás úgynevezett halála előtt, amikor még nem értesült róla. Vagy aznap volt az álma? Erre János nem emlékezett pontosan. Szóval Másik János barátunk rólad azt álmodta, hogy Ő meg Te fellépés előtt vagytok, a gitárok már behangolva, János nagyon izgul, ki is néz a közönségre, a rengeteg fejekre, Te viszont nyugodt vagy. Ebben az a furcsa, hogy a valóságban ez fordítva szokott lenni, ezt én is tanúsíthatom. Te járkálni szoktál, koncert előtt, izgulva motyogni, János meg, mint egy cowboy, csak üldögél. De ebben az álomban Te csak álltál ott, nagyon vékony voltál, mint egy penge, és amikor János lámpalázában rémülten azt kérdezte az álmában, hogy most mi lesz, Te csak annyit mondtál, hogy bízzuk ezt rájuk. Kikre - kérdezte János? Hát a közönségre, mondtad az álomban, hogy mi lesz, azt bízzuk a közönségre. És ezzel az álombeli utasítással, úgy érzem, megszabtad a követendő jövőt. És tudom, Másik Jánosnak is ez a véleménye saját álma megfejtéseként.

Tehát most itt állok ebben a nélküled-jövőben, és elmondom neked, Tamás, hogy három hét óta minden nap egyfolytában rád gondolok, és kénytelen vagyok másokkal is terólad beszélni. Valóságos munkavégzés volt ez a három hét nekem. De határozottan és csodálkozva állíthatom, csak rövid ideig, talán ha három napig voltál nehéz. Mert jó nyomot hagytál magad után, Tamás. Végül is nem komor, nem fekete, nem fenyegető példázat a te gyászod, még az is jó valahogy, ami fájdalmas benne. És közlöm veled, hogy egyáltalán nem rossz most itt beszélnem rólad, hozzád. Pedig két héttel ezelőtt még tartottam ettől a beszédtől, sőt nyomasztó feladatnak éreztem, de most már jó. Rendben van. És Te intézted így, hogy rendben legyen. Végtisztesség. Hogy csináltad, hogy jó hozzád beszélni a temetéseden, Tamás?

Sáritól, a nővéredtől már hallottam róla, de Éva a második emeleti lakásotokban hétfőn részletesen elmesélte nekem, hogyan történt az utoljára. Éva akkor bement hozzád, az ágyban feküdtél, és Éva azt mondta neked, lemegy a patikába, addig szólj Sárinak, ha szükséged van valamire. Arra már Éva nem emlékezett, amikor erről beszélt nekem, hogy akkor, utoljára szavakkal mondta-e neked azt, hogy lemegy a patikába, vagy szavak nélkül, mert az utolsó időkben ti összenézéssel is tudtátok érteni egymást. Annyi biztos, hogy hosszan összenéztetek, aztán Éva ment a patikába. Sári pedig kisvártatva benézett hozzád. Látta, hogy valami történik, hogy a bal szemedből egy könnycsepp tart lefelé és megáll. Odament, hogy letörölje azt, de nem volt ideje megtenni, mert Te előre nézve, mintha üdvözölnél valakit, szélesen elmosolyodtál. Ahogy Sári mondta: „fültől-fülig érőn”. Aztán még egy lélegzet, aztán még egy második, és vége volt. De a mosoly ott maradt. Éva is látta azt, találkozott vele, mikor hazaért. Képzeld, négy órán keresztül ott ült a mosolygás az arcodon, Tamás.

Még az jut eszembe, hogy egyszer, meglehet az már néhány évtizede is, azt mondtad nekem, csak úgy kicsúszott a szádon, talán már te sem emlékszel rá, azt mondtad, megismerni semmit sem lehet, csak megszokni. Jó, dehát megszoktunk téged, hogy itt vagy!

Aztán még azt akarom mondani, Tamás, de feltétlenül, hogy az is ritka benned, hogy te meglelted a hazádat. Közülünk hányan mondhatják el ezt, ebben a majdhogynem ellenségesen rideg, kicsi hazában. Emlékszem rád, még huszonévesen, amikor összeismerkedtünk, mikor még te is számkivetve érezted magad itt, sármos ifjonc, akinek felkínálkozó mosolyát durva visszautasításokkal viszonozták. Érzékenykedtél, megsértődtél, sokat beszéltél nekem a sértődéseidről. Első nyugati utadon, majdnem Franciaországban maradtál, csak azért jöttél haza, hogy nálunk énekelni közönség elé állhass. S egyszer csak megszerettek itt téged. Az egyik magyar költő azt írta: „Szertenézett s nem lelé honját a hazában.”, s a másik a legnagyobb sóvárgók egyike: „Íme hát megleltem hazámat”, de ezt gúnyos keserűséggel írta, mint az köztudott. Én viszont, aki láttam, hány remek ember hal meg hiábavalón, végre állíthatom valakiről, Tamás, hogy téged itt befogadtak, szeretnek és szeretni fognak. Erdélytől Kanadáig és az Egyesült Államokig, ahol csak magyar szórványok élnek, mindenhol boldog örömmel fogadtak téged. Erdélyben például, te mesélted nekem, egy zsúfolásig telt völgykatlanban ezzel állított mikrofon elé egy idős férfi: „Itt van Cseh Tamás, az igazmondó énekes”. Jól van Tamás, és jó lesz. Kinek mondhatok másnak még ilyen szavakat? Senki másnak.

Szervusz Tamás. Nemsokára elmegyünk veled ahhoz temetői földdarabkához, ahonnan a Te testednek nincsen tovább, és ott fogunk hagyni téged. Komor szavak, végleges szavaknak tűnnek. Dehát mit csináljak, képzeld, a gyászom ellenére felderültem a hírtől, amikor Évától megtudtam hétfőn, a második emeleten, hogy Te sajátmagad választottad ki a sírhelyedet, azt, ahová most mindjárt elindulunk veled. Azt mesélte nekem Éva, hogy néhány hónappal ezelőtt, valamikor tél végén, idén, kettesben kijöttetek a farkasréti temetőbe ide, hogy virágot hozzatok a Te szüleid közös sírjára. Két különféle virágból csokrot. Babi néninek is a kedvencét, és Feri bácsinak is. Aztán mentetek visszafelé a temetőben, és Te, két sírhelynyire a szüleidétől észrevetted azt az üres földdarabkát, ahová most majd rövidesen elkísérünk téged. És mondtad Évának, hogy odanézzen, az a hely jó lenne neked, több okból is. Még le is lépted a kiválasztott helyet, a méret is megfelelt. Hogy azonnal le kéne foglalni, persze nem Te, hanem Éva menjen be az irodába. Éva meg ellenkezett, hogy nem szabad idejekorán véglegesíteni semmit, messze még az a halál, meg ilyesmi. Te meg erre: „akkor elviszi más, pedig milyen jó hely ez”. Éva, aki értett a nyelveden, azt mondta, nem tekintettel, hanem szavakkal: „ha tényleg olyan jó az a sírhely, akkor nem viheti el más, akkor megvár, Tamás. Ha pedig nem vár, akkor hadd vigyék”. És akkor Te ezt be is láttad. Hogy próbára kell tenni azt a földdarabkát. És képzeld, Tamás, megvárt! Nemsokára elmegyünk veled oda hozzá. Ő vár téged. Neki is jó emlékezetében vagy, nekünk is, Tamás.

Egy kultúra katonája vagy Te, aki maradéktalanul végrehajtotta, amit kellett. Életem szerencséje volt, hogy találkoztam veled. Testvérkém! Nem mondom azt, hogy Isten veled, mert, ahogy én ismerlek,a legváratlanabb pillanatokban fogok találkozni még veled.

Sohasem foglak elfelejteni.