1989-ben ezen a napon hunyt el a XX.századi magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja. Igen korán, már 14 évesen vidéki lapokban publikált, 19 éves korára pedig már országszerte elismerték sajátos hangú, bravúros költő művészetét.
A Vas megyei Csönge nevű faluból – ahol akkoriban épp a tanulmányait folytatta – postán beküldött egy bizarr képekkel, kitűnő rímekkel és meglepő gondolattársításokkal tarkított költeményt a fiatal írókat, költőket maga köré csoportosító Névtelen Jegyző nevű budapesti folyóirathoz. A verset azonnal közölték. Ekkor figyelt fel rá először Babits Mihály. Ennek a bemutatkozó kis műnek A macska volt a címe, a hízelgő állat monológjában a gazdáját dicséri mély áhítattal. A refrénként visszatérő sora: „Kilenc mély bók a nevének” később irodalmi körökben tréfás köszönési fordulat lett. 1931-ben elküldte néhány versét Babits Mihálynak, a Nyugat című folyóirat szerkesztőjének. A lap fennállásáig (1941) 64 verse jelent meg a Nyugat hasábjain.
Kortársai hamar megszerették a költőt. Alacsony termetével, különös, kicsit éneklős hanghordozásával, szerényen mosolygó arcával, váratlan ötleteivel és már fiatalon is meglepően nagy és széles körű műveltségével együtt egész lényében volt valami nagyon kedves mesealak-szerűség.
Egyetemi tanulmányait csak 20 éves korában kezdte meg. Egymás után – olykor egymás mellett – volt jogász, földrajz-történelem szakos tanárjelölt, filozófia–esztétikahallgató. Közben elsajátította a legkülönféle nyelveket: a modernek és klasszikusok mellett például középfelnémetet, hogy eredetiben értse a Nibelung-éneket, vagy amikor később óindiai szövegeket fordított, beletanult a szanszkritba is.
1951-ben, mivel nem állt be a művészeti sematizmus mögé, tiltólistára került. Versei nem jelenhettek meg, ezért rákényszerült a műfordítások tömegmunkájára. Itt azonban azonnal nélkülözhetetlen lett rendkívüli nyelvtudásával, széleskörű műveltségével, és szinte határtalan munkabírásával.
Az irodalom akkori illetékesei azzal az indokkal tartották távol 1951 és 1956 között az irodalomtól, hogy „formalista”. Sok írót felháborított Weöres kirekesztése de aki ellene szólt, süket fülekre talált. Feledhetetlen, hogy egy ízben az Írószövetség egyik taggyűlésén Trencsényi-Waldapfel Imre, a klasszika-filológia nevezetes tudósa és az ókori költészet kitűnő fordítója, Weöres Sándor jó barátja volt, ezeket a szavakat mondta: „Higgyétek el, elvtársak, nagyon sokan, akik ma harcos kommunistáknak látszanak, már harcos reakciósok lesznek, amikor Weöres Sanyi még mindig megbízható, politikához süket formalista lesz”. Ezekért a sajátosan védő szavakért egy rendkívül rossz költő fegyelmi kért a neves professzor ellen a pártfegyelem megsértéséért és a formalisták dicsőítéséért. (Még jó, hogy a pártvezetőség úgy tett, mintha ezt a javaslatot nem hallotta volna meg.) Annyi tény, hogy 1950 és 1956 között Weöres-vers nem jelenhetett meg. Ezután következett a közben írt költemények nagy gyűjteménye, A hallgatás tornya. Ettől kezdve pedig a költőnek rendíthetetlen helye volt élő irodalmunk élvonalában.
Civilben könyvtársként dolgozott. Pécs és Székesfehérvár után Budapestre költözött, ahol az Országos Széchényi Könyvtár, majd a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa volt. A fővárosban ismerkedett meg feleségével, Károlyi Amyval. A költőnő életének kiegészítő társa, munkatársa, és főként kaotikus mindennapjainak üdvös rendben tartója volt.
1970-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, a vele járó pénzösszeget azonban nem vette fel, hanem Pásztor Béla költő emlékére díjat alapított belőle. Ugyanebben az évben jelent meg először angol nyelvű versválogatása Edwin Morgan fordításában, amelyet egy évvel később a német Suhrkamp Kiadó által készített Der von Ungarn című kötet követett.
Weöres Sándor 1989. január 22-én, 76 éves korában hunyt el. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Forrás: Literatúra.hu
