Lecsúszni, ahogy kikapaszkodni a szarból, fokozatosan kell. Nem lehet egyik pillanatról a másikra, hirtelen, egy ugrással. A lecsúszásnak is megvannak a jól körvonalazható állomásai.
A RS9 színház Aranylövés című darabja egy ilyen lecsúszás lassan kiteljesedő története, amelyben egy képregényrajzoló fokonként adja meg magát a sorsának és saját belső démonainak – akik ezzel párhuzamosan kívülre is kerülnek. Az előadás monodráma ugyan, ám a főszereplő, Jáger Szabolcs mellett több színész hangja is megszólal a darabban.
A hajléktalan művész nőkkel, férfiakkal, egerekkel és a drogokkal is elbeszélget furcsa monológjai során. Ezekből kevés konkrétum derül ki, de az mindenesetre igen, hogy a felidézett események közül kevés érinti jól a főhőst, aki eközben körbevergődi a koszos aluljárónak berendezett színpadot. A díszlet már magában teremt egy olyan kellemetlen hangulatot, hogy legszívesebben öt perc után menekülne az ember. Sietősen és szemérmesen belefúrná az orrát a sáljába, hogy ne érezze a húgyszagot, és kerülne minden szemkontaktust, hogy meg ne állítsák egy szál cigiért.
De nincs egérút, az előadást végig kell nézni. Mintha leülnénk a Blahán az aluljáró egyik sarkába, és végignéznénk egy masszívabb órát az ott lakó emberek életéből. Ahogy egy félig teli kannás borral támasztják a falat, és valakinek nagyon magyaráznak valamit. Vagy verset írnak egy dekkekből készülő cigarettához, ok nélkül sírva fakadnak egy slukk után és hasonlók. Amik mellett nem véletlenül megyünk el nap mint nap.
A Vadász Ádám rendezte darab ezeket karnyújtásnyi távolságra hozza, és a nézőnek esélye sincs belepiszkálni a folyamatba. Van az az állapot, amihez a még kordában tartott életeket élő emberek már nem jutnak el. Amikor már nagyon nehéz segíteni, és tulajdonképpen nem is tudjuk, hogyan kéne.
Erre tökéletesen alkalmas az Aranylövés. Hogy egy kicsit jobban megértsük azokat, akik az utcára kényszerülnek, és teljesen kiszakadnak a társadalomból. Hogy lássuk, az emberségét nagyon nehezen veszti el valaki, még akkor is, ha a külsőségekből ez jön le.
Nem ez volt a legtökéletesebb darab, amit valaha láttam, sem a legtökéletesebb alakítás, és nem életem legjobb párbeszédei hangzottak el, de a lényeg valahogy mégis átszivárgott az üres sörösdobozokon. Ha valaki nem lát elég hajléktalant, az mindenképpen nézze meg. Ha igen – akkor nem tudom, mit kell csinálni.
