Lévai Katalin színpadra lép, az első regényéből készült színdarabban maga is játszik. A darabról, az írásról, a színészetről, a félelmekről, és persze a szerelemről kérdeztük.
Még nagyobb izgalommal, mert most valami egészen újat próbálok ki: több mint narrátor, kevesebb mint színésznő leszek a saját színdarabomban.
Több mint ötvenezer példány fogyott a Párnakönyvből, egy csapásra óriási siker lett, de azért kapott hideget-meleget.
A könyv életem nagy szerelmének a története. Egy nő személyes vallomásaként írtam meg, egyes szám első személyben. Azért lett belőle a megjelenéskor botrány, és került be a bulvársajtóba, mert politikusként erotikáról, szenvedélyről, szerelemről merészeltem írni. A politikai karrieremnek nem annyira tett jót, mert sok riválisom kihasználta, és állandóan azzal támadott, hogy pornót írtam, szégyelljem magam. Nem szégyelltem, hanem írtam további hat regényt a szerelemről.
Szeret a tűzzel játszani?
Lisbeth Salanderhez képest kezdő vagyok. Nem vagyok az a nő, aki a tűzzel játszik, de szeretem magam sok újféle szerepben kipróbálni, ez igaz.
Hogy jött létre ez a darab?
A regényt először monodrámává írtam át, de szerencsére nem az a változat valósult meg. Pár hónapja találkoztam Perjés Jánossal, a Spirit Színház igazgatójával, aki javasolta, hogy inkább kétszereplős színdarabnak írjam meg, mert a közönségnek kell a konfliktus férfi és nő között, szívesebben néznek olyan darabot, amiben több szereplő is játszik. Ezért megírtam a Nő igazsága mellé a Férfi igazságát is. Fölkavaró élmény volt újra átélni az egész történetet, belebújni egykori férjem szerepébe, és megérteni a szempontjait.
A Vörös szőnyeg c. könyve kapcsán többször szóba került, hogy kitalált magának a politikában egy szerepet, amivel azonosulni tudott, és ezt párhuzamba hozta a színház világával, hiszen mindkét térben játszani kell...
Ebben a színdarabban nem kell szerepet játszanom. A saját hangomon beszélek, a saját gesztusaimat használom, igyekszem természetes lenni. Egyébként is azt hiszem, a színészi technika akkor hatásos, ha láthatatlan, ha eltűnik az elért hatás mögött, és csak abban segít, hogy jobban, mélyebben, nagyobb érzelemmel fejezze ki a színész azt, amit akar. Tudja, mire jöttem rá a próbák közben? Mindig félek attól, hogy valamilyen hibát követek el. Állandóan tökéletes akarok lenni, perfekcionista vagyok. Ez az írásban jó, ugyanakkor nagy kín is, mert azonnal pánikba esem, ha valamit elrontok. Ez akkor lett végképp világos a számomra, amikor láttam, hogy Földes Eszter milyen bátran mer kísérletező lenni. Ezer dolgot kipróbál játék közben, azután elveti belőle a rosszakat, és megtartja a jót. Én sosem mertem ilyen felszabadultan létezni. Talán csak a szerelemben. Ha szerelmes vagyok, önfeledt leszek, s akkor minden szó, mozdulat és hangsúly, minden gesztus automatikusan a helyére kerül. Nem kell gondolkodnom azon, hogy ha kimondok egy szót, a párom félreérti. Leomlanak a gátak, összeolvadunk, a világ egyszerű lesz.
Színház és szerelem...
Kamaszkoromban mindig színésznő akartam lenni, de nagyon félénk voltam, és nem mertem még a felvételi vizsgára sem jelentkezni a Színművészeti Főiskolán.
Van szerepálma?
Dehogy! Nem akarok játszani, csak most, kivételesen, ebben a darabban.
A Színház.hu-n olvasható naplója a próbafolyamatról. Ebben óhatatlanul összehasonlítja az írást és a színházat, azt írja, az egyik magányos, a másik közös varázslat, mégis átjárás van köztük. Szeretné-e, ha összehasonlítanák a darabot az eredeti regénnyel? Vagy mindegyik külön életet él?
Abszolút. A regény csak a nőről szól, az ő szemén keresztül láttatja a világot. A színdarab, ahogyan mondtam is, két ember bonyolult és szenvedélyes párharcát mutatja meg. Németh Kristófot remek választásnak tartom, nagyon megkedveltük egymást a próbák alatt.
A könyveiben tudatosan tanítja a fiatal nőket a szerelemre? A darabból is érezni lehet majd ugyanezt?
Igen. És fordítva is igaz. A fiatal nő is tanítja az idősebb korosztályt.
Ön mit játszik benne?
Írás közben ráéreztem arra, hogy jó lenne, ha a darabban megjelenne az Emlékező Én szerepében maga az Írónő is. Így lett háromszereplős a történet, s az Írónőt magam "játszom".
Mikor író, színész, néző a próbák során? Hogy választja szét ezeket?
Sehogy. Ha úgy érezzük, hiányzik egy mondat, beleírom. Rengeteget változott a szöveg a próbák alatt, mert a színészek olykor túl irodalminak találták a szöveget, és ez a színpadon nem mindig szerencsés. Egy idő után megállapodtunk a végleges szövegben, s attól kezdve már nem foglalkozom vele, az írói énemet háttérbe helyezem. Inkább Írónőként, a szerepem szerint figyelem a játékot, és egyfajta színpadi jelenlétet produkálok, félig kívül, félig belül a darabban.
Úgy tudom, filmrendező lánya igen okos csavart tett a történetbe.
Az ő ötlete volt, hogy a történet befejezésével indítsunk, tehát a válástól. Az egész fájdalmas, dinamikus, szenvedélyes szerelem megismerése után jutunk el a boldog kezdetig. Így egészen más megvilágításba kerül minden. Fájdalmasan szép a happy end, mert múlt és jelen egyetlen pillanatba sűrűsödik.
Máskor is kikéri a lánya véleményét?
Igen, mert bámulatosan tehetséges, impulzív és okos. De nagyon érzékenyen érint a kritikája, ezért meg kellett tanulnia, hogy óvatosan fogalmazzon, mert tőle nehezebben fogadom el a bírálatot, mint mástól.
Mit gondol, volt férje elmegy az előadásra?
Tudom hogy nem jön el.
Elkötelezett-e valamelyik színházi irányzat felé, és vannak-e tervei a jövőben színházi területen?
Ó igen, sok tervem van. A színházi naplómat folytatom a Rózsavölgyi Szalon honlapján, bemutatókról és kulisszatitkokról írok majd rendszeresen, és színdarabokkal is jelentkezem.
Hogy melyik irányzat érdekel? Mindenre nyitott vagyok. Jó lenne, ha megújulna a színházi életünk, mert úgy látom, a közönség ki van éhezve az igazán átütő előadásokra. Mi most ilyet szeretnénk.
Párnakönyv – egy szerelem története
Szereplők:
Nő – Földes Eszter
Férfi – Németh Kristóf
Írónő – Lévai Katalin
Rendezte: Dicső Dániel
Premier: Rózsavölgyi Szalon, 2013. február 12
