A XX. századi drámairodalom egyik legnagyobb hatású alakjára, a drámaiatlan dráma megteremtőjére, Tolsztoj és Gorkij barátjára emlékezünk.
Csehov 1860-ban született egy évvel az orosz jobbágyfelszabadítás előtt. Apai nagyapja, Jegor Csehov nem akarta kivárni az oly régóta ígérgetett felszabadítást, a saját kezébe vette a család sorsát: a földesura elé állt, és a hosszú évek alatt összekuporgatott 3500 rubellel kivásárolta a családját. A történet boldog befejezéséhez szükség volt egy kis mese szerű, szerencsés fordulatra is, ugyanis a családfő által összeszedett pénz csak neki, feleségének, és három fiának kiváltására volt elég. Lányának szabadságát a földesúr jóindulatának köszönhették.
Csehov apja, Pavel Csehov felmenői szívósságát és kitartását örökölve kifutófiúból küzdötte fel magát, és alapított saját kereskedést Taganrogban.
Pavel Csehov férj és apa az üzlet megnyitásakor. Az író édesanyja csendes, galambtermészetű asszony volt, aki – Csehov elmondása szerint – némán tűrte férje zsarnokságát. Pavel Csehov ugyanis kemény kézzel bánt az egész családdal. Feltétel nélküli engedelmességet követelt magának, elrendezte, és beosztotta mindőjük életét. Az üzlet mellett ő vezette a helyi kórust is, amelyben természetesen fiainak is részt kellett venniük, kegyetlen elszántsággal gyakoroltatott gyermekeivel akár éjszakába nyúlóan is, hogy tökéletes legyen az énekük. Csehov így írt ezekről az évekről: „ha most visszagondolok a gyermekkoromra, bizony elég sötétnek látom; vallásom az nincs. Tudja, amikor én meg a két bátyám a templomban a Szálljon magába triót énekeltük, meghatottan néztek ránk az emberek, és irigyelték szüleimet, mi pedig ugyanakkor kis fegyenceknek éreztük magunkat."
Pavel Csehov furcsa kettősségben nevelte gyermekeit: kemény munkára kényszerítette őket, megkövetelte, hogy kiszolgálják legkülönfélébb hóbortjait, és olyan feltételeket szabott a mindennapokban, amik miatt a gyerekek „fegyenceknek+ érezték magukat. Ugyanakkor mindegyiküket gimnáziumba járatta (legidősebb bátyja újságíró, húga pedagógus lett), otthon francia- és zenetanárok oktatták őket. Ezt a felemás élethelyzetet két bátyja nem tudta feldolgozni, zavarodott érzéseiket alkohollal próbálták elnyomni. Az ő lezüllésük és elfecsérelt tehetségük, a kútba esett életük később sokszor feltűnik majd Csehov írásaiban.
Csehovnak hamar át kellett vennie a családfő szerepét. Apja egyre kevesebbet foglalkozott az üzlettel, a hitelezők egyre többet követeltek, végül tönkrementek. Az apa az adósok börtöne elől elmenekült Moszkvába, később felesége is követte őt a kisebb gyerekekkel. Moszkva szegénynegyedében béreltek egy szobát, és ott elképesztő nyomorban éltek. Anton maga maradt a szülővárosában, ott kapott egy szobát az elárverezett otthonuk új tulajdonosától. Házitanítói munkát vállalt, hogy fizetni tudja a bérletét és hogy segítse nehéz körülmények között élő családját.
A gimnázium befejezte után jelentkezett a moszkvai egyetem orvosi fakultására. Az író maga sem tudta megindokolni, hogy miért éppen az orvostudományt választotta, miközben már kamaszkorában is leginkább az írás, a rá jellemző szerénységgel szűkszavúan csak ennyit válaszolt: „ Jó voltam kémiából."
Egyetemi évei alatt karcolatokat, tárcákat, humoreszkeket írt a kor kedvelt lapjaiba. Az akkor megjelent írásait vegyesen fogadták, a kritikusok szerint elnagyoltak a történetek, de csattanóit és frappáns megoldásait elismerték. Azért korai írásai között is akadtak remekművek, amiket már a kortársai is nagyra értékeltek. Ilyen volt például A csinovnyik halála, amelynek főszereplőjét a tüsszentés okozta lelkifurdalása, és önnön szolgai szorongása teszi tönkre. 1884-ben megírta első drámáját, és noha gyakorló újságíró bátyja nyersen megmondta véleményét öccse színi írói tehetségéről. Csehov mégis vállalta az elutasítás kockázatát, és elvitte művének másolatát Moszkva ünnepelt színésznőjének, hogy válassza a művet jutalomjátékául. A másolat olvasatlanul került vissza a szerzőhöz. Csehov sértettségében összetépte a kéziratot. Mindannyiunk szerencséjére a másolót lenyűgözte a darab, ezért magának is készített egy példányt. Másfél évtizeddel Csehov halála után előkerült a megmentett darab, azóta játsszák a világ színpadain Platonov címmel.
A diploma megszerzése után büszkén függesztette ki névtábláját, és bár a kínálkozó vidéki orvosi munkát nem fogadta el, hiszen akkor nem jutott volna idő az írásra, helyettesítő munkákat vállalt, és gyakran vállalt boncnoki feladatokat. Azokat az élményeit, amelyek átszövik néhány elbeszélését – Az ellenségek vagy A 6-os számú kórterem –, nagyrészt ekkor, első orvosi gyakorlatai során szerezte.
1884-ben, amikor megjelent első kötete (Melpomené meséi), és megkapja az orvosi diplomáját, még egy, számára végzetes esemény történik jelentkeznek nála a tuberkulózis első tünetei. Öt évvel később, mikor bátyja szintén tüdőbajban meghal, Csehov, az orvos szikár józansággal kezdi szemlélni saját rövidnek hitt jövőjét. Betegsége egész életszemléletét megváltoztatta. Egyszerre volt értő, elemző orvos, és szenvedő, fájdalmat megélő beteg. Éppen ez a kötélen egyensúlyozó létértelmezés adja későbbi novelláinak és drámáinak a különlegességét: karakterei iránt egyszerre tanúsít együttérzést, és leplezi le jellemhibáikat, kicsinységüket.
Csehovot ünnepelt íróként tisztelték Oroszország szerte, sőt, híre hamar eljutott nyugatra is. Thomas Mann elsimeréssel írt Csehov egyik legszebb elbeszéléséről, az Unalmas történetről: „ egészen elbűvölő mű ez, csendes, szomorú, érdekességében az egész irodalomban nincsen párja." Azonban az Unalmas történet megírása után Csehov úgy érezte, nem tud többet írni. Nem találta a helyét a világban, kiüresedettnek, és sivárnak érezte a mindennapjait. Hogy új élményeket szerezzen, meghökkentő bejelentéssel állt családja elé: elutazik Szahalin szigetére, amely ekkor az egész Oroszország területéről száműzött fegyencek és elítéltek telephelyéül szolgált. Hozzátartozói és barátai megpróbálták lebeszélni, de mindhiába. Csehov drámáiban gyakran jelenik meg az utazás motívuma, mint az ellehetetlenült élethelyzetből való kiút lehetősége. Talán az író is ebbe a gondolatba kapaszkodva indult útnak. Szibérián keresztül vezetett az útja, míg megérkezett a szigetre, ahol megkezdte a közel 10 ezer fegyenc összeírását, és szociográfiai kutatását. A legborzasztóbb életkörülményeket tapasztalta és a legnyomorúságosabb emberi sorsokkal találkozott. Három hónapos munkáját befejezve Ázsiát körülhajózva, Ceylonon megpihenve tért haza. Saját bevallása szerint Dante Isteni színjátékának utazását tette meg. „Voltam a pokolban, amilyennek Szahalint láttam és a paradicsomban, vagyis Ceylon szigetén".
1895-ben Csehov arról tudósít, hogy komédiát készül írni „ három női szerep van benne, hat férfiszerep, négy felvonás, tájkép (kilátás a tóra); sok beszélgetés az irodalomról, kevés cselekmény, öt pud szerelem". Felismerjük? Csehov talán legszemélyesebb, legnagyobb bukást, majd a legnagyobb sikert megérő drámájáról van szó, a Sirályról. Először a pétervári Sándor Színházban mutatták be, a közönség azonban komédiára várt a humoros szerzőként megismert írótól, azonban csalódniuk kellett. Nemtetszésüknek hangos bekiabálásokkal és füttyögéssel adtak hangot, míg végül botrányba fulladt az előadás. Csehov annyira elkeseredett a kudarcon, hogy elhatározta, soha többet nem ír drámát, és azt is megtiltja, hogy a Sirályt játsszák. Szerencsére barátja, Nyemirovics-Dancsenkó, a századforduló nagy rendezője, és munkatársa, Sztanyiszlavszkij rábeszélték egy újabb kísérletre. A két világhírű rendező, akkoriban kezdett új vállalkozásba, és megalapították a Művész Színházat. Megújították a színjátszás alapjait, elhagyták a felületes, semmitmondó, sztárközpontú előadásokat, helyükbe a mélyebb, aktuális problémákat érintő, komolyabb műveket állítottak színpadra.
Óvatosan bántak az elkeseredett szerzővel, és nem ez ő darabjával nyitották a kísérleti színházat, hátha rosszul fogadja a közönség a modern törekvéseiket. Az újszerű előadásmód azonban tetszett a közönségnek. Három sikeres bemutató után már jöhetett a nagyobb feladat: a Sirály. A premieren Olga Knipper, Csehov későbbi felesége játszotta a női főszereplőt. A művésznő harminckilenc fokos lázzal lépett föl. Különös volt az előadás. Szikár, szövegközpontú, értelező, csöndes, lassú. Nem ehhez szokott a közönség. A függöny legördülése után sokáig néma csend volt a nézőtéren. Majd hirtelen felhangzott a tapsvihar és az éljenzés. Csehov távol maradt a premierről, és a sikerről való híradásokat hallva először azt gondolta, hogy csak kegyes hazugságokkal próbálják megkímélni őt a valós kudarctól. Nehezen, de sikerült meggyőzni őt arról, hogy immár valóban elismerik drámaíróként is. A Sirályt aztán követte a Ványa bácsi, a Három nővér és a Cseresznyéskert. Ezen műveivel Csehov megteremtette a drámaiatlan dráma műfaját. Szerb Antal szerint „ Csehov a legnagyobb mestere annak, hogy nem történik semmi. [...] színdarabjaiban olyan csekélységeket mond el, hogyha másképp mondaná, ha hiányoznék utánozhatatlan művészete, írása egészen jelentéktelen semmiség volna. (...) Csehov azzal, hogy nem történik semmi, nem irodalmi programot valósít meg, hanem életérzését fejezi ki. Ő öntötte legtökéletesebben szavakba a század végi ember szomorúságát, amely orosz szomorúság, orosz „minden-mindegy" is. Nem történik semmi, mert nem történhet semmi; állóvíz az életünk, amelyre szürke eső esik. Minden lendület elhal a félúton, szomorúak az emberek és szomorúak a tárgyak, amelyek körülveszik az ember életét, és a legszomorúbb az, hogy erre a szomorúságra nincs magyarázat, nem lehet okolni senkit és semmit, így van és nem is lehet soha másképp. Emberei néha félnek, de általában a félelem is már túlságosan heves érzés, túlságosan sok lelkierőt kíván; a legtöbben nem is félnek, tunyán és bánatosan hullanak alá a semmibe."
Forrás: Levendel Júlia - Így élt Anton Csehov
