Az Anna Karenina legújabb filmes adaptációja egy többfogásos tragédia szerelmi mázzal leöntve, némi szégyenfalatkával díszítve, ennek ellenére a feldolgozás nem lett csöpögős.
Nem számítottam könnyű étkezésre a film kapcsán, de a menü adott volt: előételként egy kis orosz jégcsapmix zúgó vonatágyon tálalva, főételként Anna Karenina (Keira Knightley) szerelme éles fogpiszkálókkal véresre tűzdelve, desszertként pedig mosolygós gyermekarcokat ábrázoló fánkocskák sztyeppetálon. Első hallásra talán a Lumnitzer nővérek is sarkon fordultak volna, de én előkapartam bátor amazoni lényemet, és kezembe vettem a kést és a villát. A szalvétát elfelejtettem, de megfeküdt gyomromon az sem segített volna. Ünnepi bőségtál volt ez fájdalommal és szánalommal teli utóízzel.
Szinte már a film elején lelőtték a poént, bár a történet vége ott figyelt a messzi sötétben, hogy az utolsó percekben dúvadként rám rontson. A végkifejlethez képest az előétel igazán kellemes volt. A torkomon selymes könnyedséggel csúszott le a lefestett családi idill, nem volt giccses, így öklendeznem sem kellett. Anna pozitív életigenlése volt az, amely enyhíteni tudta azokat fagyos tájakat bemutató képeket, amiktől már a székemben elkezdett lilulni a szám és vacogtak a fogaim. Az első kockákon még nem is nagyon látszott, hogy a rendező valójában milyen kacifántos utazásra invitál, ám hamar kiszúrtam a trükköt.
Joe Wright direktor egy komplett színházat csinált az egész történetből. Az alkotás anyakönyvi kivonatában ugyan film szerepelt, de valójában színház (is) volt. Értjük? Kicsit skizofrén helyzet, de a teljesen újfajta látványvilág megjelenése okán kikerekedett szemeimet nyugvópontra helyeztem egy pohár finom borral. A vérnyomásom ismét a régi, értelmezzük a látottakat. Egy konzervatív eljárásban készített filmnél jelenetek vannak, majd snitt, új helyszín, új jelenet, majd snitt és így tovább. Ennél az alkotásnál Madách Imre Az ember tragédiájának álom az álomban színe jut eszünkbe. Pörög a film, a jeleneteket azonban nem vágják meg, nem vándorolnak kamerástul és színészestül egy másik helyiségbe, csupán leengednek egy függönyt vagy hátrébb húzzák a színpadot. Voilá! Így lesz bálteremből lóversenypálya. Kicsit furcsa az elején, de hamar hozzászokik az ember, és meg is kedveli. Mi teljesen nyitottak vagyunk az újra, úgyhogy hajrá!
A főétel már fortyogott a konyhán, így nem is telt bele egy óra, Anna félrelépési története máris terítéken volt. Nem érdemes erkölcsi magaslatokról szónoklatot intézni a lelkünkben, hogy mennyire csúnya dolog megcsalni a másikat. Én is tudom, Anna is tudta, a sarki vegyesbolt árufeltöltője is tudja. A szerelem azonban nem erkölcsi kategória, az egy emberi találmány, originally made by humans. De amilyen kellemes tud lenni, olyannyira kínzó, gyötrelmes és reménytelen is egyaránt. Ráadásul a fő üzenet pontosan ez. Anna a szerelmet akarta megismerni, ám férje mellett ez az érzés nagy ívben elkerülte. Nem akart háborút, szeretni akart egy férfit, de úgy igazán. A fiatal Vronszkij gróf mindent feláldozott Anna kegyeiért, és Annának is döntenie kellett. Abban a korban Anna tette automatikusan egy méretes skarlátbetűt vont maga után, de ő vállalta a képmutató asszonyok gyűlölködő, lenéző tekintetét, és a boncasztalra dobta magát. Itt vagyok, szerelmes vagyok, tépjetek szét!
Rágós volt a főfogás, sokszor a torkomon akadt a falat, mivel Anna kitartása és elszántsága folyamatosan meg-megbicsaklott. Szurkoltam neki – mindenki szurkolna –, hogy szedje össze magát, rakja össze a valóság darabkáit és élje ki a szerelmet. A főétel morzsáinál már tudtam, hogy Anna nem élheti túl ezt a küzdelmet. Félő volt, hogy a fiatal hölgy beleőrül a kialakult helyzetbe, és átengedi magát alaptalan illúzióinak. Gondoltam, megőrül vagy ilyesmi, de ő a gyávább utat választotta, és a vonat elé vetette magát.
Ami még tragikusabbá és művészibbé tette a jeleneteket – az újfajta rendezői koncepción túl – a zenei aláfestés. A hegedű és a zongora dühös felelgetése még inkább felkavart, és sokszor kedvem lett volna pofán vágni a húros hangszert. A hegedűszólamok ugyanis rendre a feszültséget fokozták a történetben, amit lelkileg nehezen lehetett bírni pulzusszám-emelkedés nélkül.
Gyors snitt, és már érkezik is a desszert. Nincs idő siránkozni. Anna meghalt, na bumm. Egy lotyóval kevesebb, gondolhatták a képmutató grófi ivadékok. Buddhistákat megszégyenítő lelki nyugalmat árasztottak a film utolsó képkockái, aminek nagyon megörültem. Karenin (Jude Law) ül egy széken, olvas, a két gyerkőc játszik a réten, látszólag minden rendben. Mit ért el Anna azzal, hogy öngyilkos lett? Talán, ha kicsit lehiggad, megérti, hogy a gróf szereti, Karenin engedi majd, hogy láthassa a fiát, és idővel az orosz nemesség is megbékél majd. Hipotézis. Egy szerző alkotásának az értelmetlen, talán túl 21. századi cincálása. A menü mindenesetre kiváló volt, bár tény, hogy nem fogyasztanám mindennap. A héten elég csupán egyszer szembenéznem a saját gyengeségeimmel és emberi fogyatékosságaimmal.
