Új albummal jelentkezett a hatvanadik születésnapját ünneplő kortárs zeneszerző, Stephan Micus, aki olyan komponista, mint Claudio Monteverdi a maga idejében.

Alkotáshoz leginkább Monteverdi és Micus zenéjét szoktam hallgatni. Monteverdiről regényt lehetne írni, talán Micusról is, különösen most, hogy betöltötte a hatvanadik évét, és megjelentette huszonkettedik lemezét. Most már látszik, hogy micsoda ívet írt le a kortárs zene különleges alakjának eddigi pályája. Ha az ember végighallgatja albumait a kezdetektől a legújabbig, feltűnhet, hogy bár mindegyiknek saját világa, története van, de összefüggően is lehet követni őket. Nem zenei értelemben érzem a fejlődést, hiszen Stephan Micus – nem félek leírni – a kezdetektől zseniális, hanem lelki utat látunk, a spirituális tudatosság kibontakozását zenében. Régebbi albumai, mint a Koan, a Desert poems vagy a Snow, éppen olyan fontos lépcsőfokok ezen az úton, mint a most debütált Panagia. Ám mielőtt erről beszélnék, essen pár szó a szerzőről, akit itthon – a kevés zeneértőn kívül – alig ismernek.

Németországtól keletre, Cseh- és Magyarföldről származó, a jó zenéért rajongó fiatalok beszélgetését hallgattam ki pár éve. Arról suttogtak, hogy él valahol, a Földközi-tenger valamelyik szigetén egy zenész, aki tizenhat évesen véletlenül meghallgatott egy Ravi Shankar-bakelitet. Beszélték, hogy amikor leszaladt a tű a fekete korongról, a fiú leszaladt a vén kontinensről. Beutazta Indiát és a Távol-Keletet. Járt Afrikában és Dél-Amerikában. Mindenhol gyűjtött, tanult és tanult. Különböző hangszereken különböző zenéket, majd elkezdett saját zenét írni, melyben keverte – nagyon arányosan és hihetetlen érzékkel – más-más világok hangszereit. Ezeken a felvételeken hallható zenét néhányan úgy határozták meg, hogy „primitív", olyan értelembe használva a szót, hogy kezdeti, ősi, archaikus. Mások úgy mondták, hogy „minimál jazz", megint mások „ethno-jazznek", „world fusionnak", és ki tudja még mi mindennek hívták. A sok és szerteáradó meghatározás éppen azt mutatta, hogy mennyire egyedi, más, éppen ezért végtelenül izgalmas muzsikával van dolgunk.



Én Stephan Micust olyan komponistának tartom, mint Claudio Monteverdit a maga idejében. Nem ismerem személyesen, de ő biztos és joggal tiltakozna ez ellen, én azonban azt szeretném, hogy az olvasóim megértsék, hogy miért tartom fundamentálisnak és megkerülhetetlennek, amit csinál. Micus és Monteverdi egyaránt zene-, és művészettörténeti küszöbön áll, s ahogy mindkettő nyitott szellem a világra és a metafizikai többletre (értsd: istenre) is, úgy szüremlik át ez zenéjükbe. Mégis, míg Monteverdi hatalmas zenekarra komponált, rengeteg más zenésszel működött együtt, addig Micus egyedül írja, játssza fel kompozícióit. Zeneileg nagyobb különbség, hogy míg Monteverdi a madrigáljaival inkább a mondandó megértésére helyezte a hangzást, addig Micus mintha visszatérne a kevéssé ismert, Monteverdi előtti énekelt versek zenei archaizmusához, miközben a többszólamúságot megtartja. Visszatérve Micus magányához: lehetséges, hogy az új kor spirituális útja egyéni, nem pedig közösségben történik, ahogy Micus zenéje is egy szál, Hollán Sándor festette fa a dombtetőn.

A magányos meditáció gyakorlása mindig nehezebb, mint a közösségi. Hiszen, ahogy Jung is mondja, „a közösség adja nekünk a meleget, az egyéni lét a fényt". A közösség védelme és energiája, amennyire segíthet, annyira lehet visszatartó erő is a kimagasló szellemnek, mert a ragyogó fény zavarhatja a homályhoz szokott szemeket. Micus, akinek zenéje ragyogó fény lett a néhány éve már erre a fényre figyelő szellemeknek, talán nem is tudja, mekkora megerősítés a mai Európában minden egyes albuma. Azoknak főleg, akik a művészetet mint élet fogják fel, s akik számára a spirituális fejlődés útja nem elválasztható attól, hogy mit fogadnak be és mit adnak ki magukból. Stephan Micus talán nem tudja, de alighanem sejtenie kell, hogy zenéjével kapukat nyit meg ég és föld között. „Primitivizmusa" pedig a kezdetek olyan újragondolása, amely az új-összetettség felé, a szétszóródás helyett az egésszé válás felé mutat.

Legújabb – 2013 januárjában – megjelent Panagia című albuma, vagy bármelyik korábbi alkotása, már elegendő ok önmagában is, hogy ha esetleg eddig nem túl jó hangfalakon hallgattunk zenét, váltsunk. Igazán jó szetten lehet ezt a zenét (is) élvezni teljesen. Ha másért nem is, de gondoljunk csak arra, hogy a kvantumfizika szerint a világ rezgés, hullámzás, nem mindegy tehát, hogy mit és milyen minőségben rezegtetünk abban a térben, ahol vagyunk. A Panagia minden eddiginél jobb ilyen szempontból, amit próbáltam. Éteri állapotba juttat és segít a szférákba emelkedni. Természetesen azok, akik nem érzékenyek sem a finomhangoltságra, sem a fenséges szépre, mikor majd találkoznak vele, hunyorogni fognak, hisz csak a meleghez vannak szokva, nem a fényhez. De azok, akik nem félnek a fénytől, a fejlődéstől a zene által, utána fognak nézni annak, hogy mit is jelent a címadó Panagia szó. Talán nem egyszer, nem kétszer, hanem többször is meghallgatják napjaink legragyogóbb zeneszerzőjének új kompozícióját, és ők is osztoznak majd velem együtt a hála érzetében, hogy ilyen szintű muzsikát élhettek meg.