A barátom azt mondta egy szép nyári estén, hogy nem sajnált eddig erre sem időt, sem energiát, sem pénzt, s most úgy érzi, kész, menni fog ez a „fotózás-dolog”.
Minek is titkolnám, hogy Sági Attila a barátom? Miért próbálnék meg úgy írni és beszélni róla és képeiről, mintha nem lenne az? Értékesebb az az írás, amelyik tárgyilagosnak tűnik, s közben nem vallja be, hogy érintett. Én érintett vagyok, és ismerem azt az embert, aki a Margitszigeten makrófotókat készített. Ő a barátom.
A barátom, aki azt mondta egy szép nyári estén, hogy szeret fotózni, szeretne komolyabban is fotózni, nem sajnált eddig erre sem időt, sem energiát, sem pénzt, s most úgy érzi, kész, menni fog ez a „fotózás-dolog", tudok-e valamit, amit fotózhatna? Mondom: figyelj, Attis, megyünk az Erdei Költőkhöz, egy titkos találkozóra, amit minden évben megtart néhány elvetemült, szerelmes, kalandvágyó és néha kissé részeges költő az Isztrián, Groznjantól nem messze, egy búvópatak mellett. Gyere el velünk, menjünk együtt, felolvasunk, te fotózol, aztán körbemegyünk az Isztrián. Elmentünk a találkozóra, ahol a költők Bacchusnak áldoznak, s öt nyelven (horvátul, szlovénül, szerbül, angolul és magyarul) saját verseket szavalnak a tűz körül. Mécsesek voltak, egy tábortűz, szóval fény alig, Attila mégis olyan portrékat és képeket készített, mintha Rembrandt fényképezőgépével dolgozott volna, már ha Rembrandtnak lett volna lehetősége fotózni. Tényleg, milyenek lennének Caravaggio, Leonardo, vagy éppen Rembrandt fotói? Mit kezdtek volna a legnagyobb festőművészek a tárgyiasult képpel, a kép végső és szilárd realitásával? A fotóval magával?
Isztria után áthajóztunk Cresre, onnan tovább Lubenicéig, ahogy egy versemben írtam, mert rá tudtam beszélni Attilát, hogy érdemes rengeteget utazni csupán egyetlen naplementéért is. Vajon elvitt volna Rembrandt a kocsiján egyetlen naplementéig, és egyáltalán, milyen kocsit hajtott volna Rembrandt? Aztán elkövettem azt a hibát, hogy a tökéletes naplemente után megettem a már-már folyós szegedi szalámit, s így kissé szenvedve, guggolva, de végignézhettem a már kevésbé tökéletes hajnalt is, amint a hegy fokán átbukik a fény. Mire hazaértünk, megtudtuk, hogy Attila Erdei Költő-s képei a Glass Istria címlapján szerepeltek, mindennek ellenére ő odajött hozzám pár hónappal később és azt mondta: „Tibi, én azt hiszem, elengedtem ezt a „fotózás-dolgot". Nem akarok belőle sem megélni, sem, hogy művészetnek mondják vagy higgyék, amit csinálok. Egyszerűen csak fotózok néha és ez jólesik." Bevallom, elmosolyodtam, és bevallom, nagyon tetszett, amit hallottam. Nohát...., mondtam az én nihilista kamerás-Rembrandtomnak, most már tényleg kíváncsivá tettél. Megmutatod, milyen képeket készítettél mostanság? „Á... – legyintett, rá jellemző hanyag, elegáns, játszi nihillel Attila –, á..., semmi különös, csak a Margitsziget." A Margitszigetet fotóztad? Fentről? „Nem." Értem, az embereket. „Dehogy! – kérte ki magának Attila – Csak a lényeget." A lényeget? – kérdeztem. „Igen. A bogarakat és a virágokat." Aztán megmutatott néhány képet.
Ezen képek közül lett kiválogatva az a sorozat, amit most a Keretben láthatunk. Titkos helyen, titkos képek. Azért „titkos képek", mert úgy mutatják meg a Margitszigetet, ahogy csak nagyon kevesen láthatják. A makróban rejlő lehetőségek sok fotós fantáziáját megmozgatták, de Attila nem akart sohasem különleges vagy kiváló lenni. Ő egyszerűen csak sétál a szigeten, és rácsodálkozik egy bogárra, egy virág bibéjére, vagy egy harmatcseppre. Nem könnycseppre, hanem harmatcseppre – ahogy a költő mondja.
Ilyen sétára kísérhetjük el, ha megnézzük fotóit, és ebben a rácsodálkozásban osztozhatunk vele kiállításán. Nemrég hazafele ballagtunk ketten az éjszakai Budapest utcáin, és Attila azt mondta nekem, hogy őt már nem érdekli ez az egész „fotózás-dolog", ő már csak sétál. Mondtam neki, hogy jó, most nagyon jó, Attilám, hidd el, nem kell, hogy érdekeljen sem a fotózás, sem a művészet, sem semmi. Elég csak sétálni, elég csak rácsodálkozni és látni, ahogy teszed is, elég csak létezni. De azért látva az Erdei Költő-s sorozatodat, látva a Margitsziget makrókat, szeretnélek megkérni valamire, csak bizalmasan, csak barátilag. Attila felhúzta szemöldökét, és mosolyogva kérdezte: „Mire?" Arra, hogy bármerre visz is a sétád, fényképezőgépet azért vigyél magaddal, hátha.
Sági Attila fotókiállítása megtekinthető a Keret Klubban (Budapest, Sebestyén Béla utca 16.) február végéig.
