Két évvel ezelőtti hivatalos bemutatkozását fejeli meg erőteljesen az amerikai Foxygen, a csapat második munkája ugyanis már most 2013 egyik igencsak ajánlott korongja.

A kissé szokatlan nevű zenekar valójában két virgonc ifjút takar, akik már tizenöt éves koruk óta, tehát úgy idestova hét esztendeje alkotnak együtt, ám annak ellenére, hogy a tagok még mindig mennyire zavarba ejtően fiatalok, lemezgyűjteményük alapján azt képzelnék, minimum ötven fölött járnak. A 60-as-70-es évek klasszikusain (és persze a nagy kedvencnek mondott Brian Jonestown Massacre-n kívül) ugyanis nem nagyon található más Jonathan Rado és Sam Francea hálószobapolcain, bár eddigi kiadványaik alapján mi ezt egyáltalán nem is bánjuk. Állításuk szerint már gimnáziumi tanulmányaik alatt is összebohóckodtak jó néhány teljesen vagy csak részben befejezett albumot, ám első hivatalosan is felszínre került kiadványuk a 2011-es Take The Kids Off Broadway lemez volt, ami, igaz, csak a bő egy esztendővel később kapott akkora figyelmet és elismerést, hogy következő megmozdulásukra már egész sokan legyenek kíváncsiak. A nemrégiben kiadott We Are The 21st Century Ambassadors Of Peace And Magic alapján pedig majd eldől, hogy blöfföltek-e a tagok vagy tényleg ott lapul a kezükben a royal flöss.



Az már a korong első pillanatában hallatszik, hogy elődje leginkább negatív tényezőjét, vagyis a megszólalásra rátelepedő centi vastag porréteget sikerült eltüntetnie a csapatnak, így a Foxygen már teljes pompájában csilloghat és csillog is - az anyag ugyanis leginkább ahhoz hasonlítható élmény, amikor a szutyok tél után először szippantasz egy óriásit a friss márciusi levegőből: felfrissítő, élvezetes és csak arra vársz, hogy még többet kaphass belőle. A hangzást vesézve nyugodtan dobálózhatnánk a legkülönfélébb klasszikus elődökkel (T. Rex, Bowie, Beatles, Their Satanic Majesties... korai Rolling Stones), de jobban járunk, ha a pszichedelikus (tehát nem elektropopot gyártó) MGMT és a két éve egy bomba lemezzel jelentkező Smith Westerns sugarainak metszéspontjába pozícionáljuk a korongot. Hiszen a We Are pont annyira progos és drogos, mintha a tagok a könyvekben olvastak volna a kemény tudatmódosítókról, de nem mertek a marihuána-származékokon (na meg egy fél LSD-bélyeg csücskén) túlra merészkedni; emellett pedig van benne egy olyan fiatalosság, ami nem a mindent elsöprő, energikus lendületben, hanem sokkal inkább a gyermeki ártatlanságban merül ki. Így történhetett, hogy a bájos hangszerelés, a puha dobhangok, a finoman szóló csengők és a maximum tizenöt évesektől elvárható vokálok elegye összeolvadva egy kis alélt, de nem kábult psych-rockkal plusz egy zsák marhajó szerzeménnyel egy olyan élvezetes albumot eredményezett, amely hallatán az ember csak azért könyörög, hogy csípje az arcát a szellő, legyen kristálytiszta az ég, és ne terhelje az agyát semmi, csak ez a pár zsírszegény, tinilelkű, perfekt popdal. Külön pluszpont jár egyrészt azért, hogy a tagok nem azért játsszák a (nagy)szüleik kedvenc zenéit, mert az orrunkra szeretnék kötni, hogy szerintük melyek a 70-es évek legjobb lemezei, hanem mert természetszerűen árad belőlük ez a retromán hangulat; másrészt pedig azért, mert a csapat világosan tudja, hogy néhány ravasz tempóváltás és az egy levegővel letudható játékidő csak a javára válik a lemeznek - így a We Are-t még az is nyugodt szívvel letöltheti, aki szerint a 'Jonestown Massacre egy szar zenekar.