Sajnos nem érte meg az a rengeteg várakozás, ami a My Bloody Valentine harmadik lemezét előzte meg, az 1991-es Loveless folytatása ugyanis nem méltó saját híréhez.

Huszonegyszer 365 nap sok idő, márpedig még ennél is többet kellett várni arra, hogy az hírhedt ír zajrock kvartett végre befejezze harmadik stúdióalbumát. Persze nem igaz, hogy a bő két évtized teljes egészét felemésztette volna a készítési folyamat, azonban a csapat egyel korábbi, Loveless című anyaga annyira fenségesre sikerült, hogy a formáció agya, Kevin Shields, akár az őrület határán innen, akár azon is túl, de folyamatos ígérgetései ellenére sem tudott előhozakodni nem hogy egy méltó, de egy akármilyen folytatással is '91 novembere óta – sőt, időközben még maga a zenekar is feloszlott. Persze a sors keze nem csupán a második lemez után sújtotta teljes erővel a négyest, de karrierje elején (tehát úgy 1983 és 1988 között) is bőven kijutott nekik a rosszból: az MBV ugyanis ide-oda tengődve kereste saját hangját, míg végül az évtized végén a Creation kiadó istállójában tündökölhetett, mint a zajos-popos gitárzene, magyarul a shoegaze egyik keresztapja, a jól fogadott debütöt (Isn't Anything, 1988) követően azonban megannyi stúdióidőt, pénzt és idegeskedést felemésztő második korong még a vállalkozást is majdnem csődbe vitte. Bár ez mind csekély fizetség volt az elkészült alkotás tükrében, a mámorító hangzást és a tökéletes dalokat keresztező Loveless-t ugyanis azóta sem tudta überelni egyetlen zenekar sem - ezért is volt örömteli, hogy a 2007-es összeállást, valamint még több ígérgetést követően végre megtörtént a lehetetlen, és immáron elmondhatjuk, hogy a harmadik 'Valentine munka, az m b v is ott figyel a merevlemezünkön.


Az anyagról megjelent recenziók néhánya említi, hogy inkább a történet egy újabb bekezdésére, mintsem a Loveless folytatására kell számítanunk az új korong esetében, és való igaz, az m b v összehasonlíthatatlan elődjével, ám ez nem feltétlenül jelent pozitívumot, sőt: ha belegondolunk, hogy ez volt az a mű, amit a fél világ várt epekedve megannyi éven keresztül, összeszorul a szívunk. A legelső furcsa dolog az, hogy a lemez külseje alapján úgy tűnik, nagyon a tagokat sem érdekelte a sorsa: ennyi idő után kilenc számot, egy fantáziátlan borítót és egy semmitmondó címet dobtak elénk, arról nem is beszélve, hogy a dalok neveit is Nemecsek módjára kisbetűvel írták (ráadásul eddigi 2013-as koncertjeiken sem játszottak a friss albumról egy számnál többet). Így nem meglepő, hogy a tartalom sem olyan minőségű, mint amilyenre sokan számítottak. Az igaz, hogy a fülünket beborító mennyei bizsergést változatlanul mesés érezni, ám azt, hogy ezen kívül sok dicsérendő dolog nem fért a lemezre, már kevésbé. A félreértések elkerülése végett, az eredendő probléma nem az, hogy az m b v nem képes felérni a Loveless utáni elvárásokhoz (ez ugyanis rengeteg olyan nagylemezről is elmondható, melyek máskülönben igen nagyszerűek), hanem az, hogy általánosságban, alapjaiban véve nem jó. Ha például az első harmad többé-kevésbé hagyományos MBV-számoknak vehető szegmenseit vesszük, szétfolyó és lapos, élvezhetetlen dallamokkal teletűzdelt amőbákat hallunk (kivétel: Who Sees You), a középső rész szintis-pszichedelikus dream-pop dalai gyönyörűségtől mentesen, félkészen hatnak (kivétel: New You), az utolsó etap jungle és drum 'n' bass ütemei pedig annyira zavarba ejtően hatásvadászok (kivétel talán: In Another Way), hogy inkább hinnénk azt, hogy Goldie erőszakolt meg néhány 'Valentine számot, mint hogy belenyugodjunk abba, hogy Shields agyából pattantak ki ilyen ötletek. Bármennyire is elszomorító tehát, de az m b v nem méltó az életműhöz: egy inhomogén, csapzott és egyáltalán nem kiemelkedő anyag lett a sokéves munka eredménye, bár igaz, talán még mindig jobb tudni, mi van az üveghegy másik oldalán, mint azon tépelődni, hogy vajon miféle csoda lehet még a Loveless-en túl. Ám természetesen, ettől függetlenül, ha valaki mondjuk egy hónapja a kezünkbe nyomja a korongot, és megkérdezi, hogy szerintük ez a My Bloody Valentine éonok óta érlelődő, várva várt, mindent elsöprő harmadik lemeze, vagy Shields '95-ben félbehagyott, és azóta is valami alagsori raktárban porosodó, százvalahanyadik albumkísérlete, mi gondolkodás nélkül az utóbbira szavazunk.