Hogyan kell eredményesen nemet mondani, még akkor is, ha hízelegnek, fenyegetnek, zsarolnak minket? Pablo Larraín Oscar-esélyes filmjében nagyon megmutatják.

A chilei rendező 2012-ben fejezte be a Pinochet-trilógiáját: a diktatúra elejét bemutató Tony Manero és a diktatúta közben játszódó Post Mortem után megrendezte a diktatúra végjátékát is, NO címmel. A film az 1988. október 5-én tartott választás előtti kampányt eleveníti fel, amiben az ellenzék sikeresen vágott oda – 15 év hallgatás után napi 15 percben – a fennálló rend eltökélt munkatársainak.

A főszereplő René véletlenül sodródik csak bele az eseményekbe, amikor felkérik, hogy legyen a No – vagyis a 'Nem' kampány tanácsadója. Az eredetileg reklámszakemberként tevékenykedő fiatalember, akit a szépszemű Gael Garcia Bernal alakít, kezdetben idegenkedik a feladattól, ám egy idő után már képtelen függetleníteni magát a politikától. Ha tetszik neki, ha nem, nyakig ül a történelem egyik fordulópontjának forrongó katlanában.


Érdekes dolog lehet úgy történelmet írni, hogy az ember közben végig tisztában van ezzel – nem véletlenül foglalkoztatta a Pinochet-éra ennyire a rendezőt. Larraín ugyan nem tudatosan rendezte meg a trilógiát, mert ő is csak akkor döbbent erre rá, amikor nekiállt a NO-nak, ami az előző kettőhöz képest sokkal könnyedebbre és vidámabbra sikeredett. Épp úgy, ahogy a No-kampány annak idején.

A filmben nagy szerepet játszanak a korabeli videó-bejátszások, beszédek és archív felvételek, amelyek szórakoztató tablót festenek a '80-as évek Chiléjéről. A NO nem csak emiatt, hanem a hiteles jelmezek, frizurák és kellékek miatt is kész hipszter-álom. A rendezőnek ügyesen sikerült összehoznia a játékfilmet a kordokumentummal, gyakorlatilag alig lehet észrevenni, hogy csúszunk át egyikből a másikba. A politikai reklámok minden egyes másodperce valóságos kincs – hiszen a No-kampány különlegességét az adta, hogy sikeresen ötvözte a politikát a reklámiparral. Nem egy fájóan ismerős mondat, érv és költői kérdés hangzik el bennük, miközben boldogan pancsolhatunk az érzésben, hogy ezt bizony hallottam már valahol. Hiába, na, a politikában sincs új a nap alatt.

A NO úgy marad végig egy szórakoztató és élettel teli film, hogy közben egy percig sem feledkezünk meg arról, hogy az egész tulajdonképpen vérkomoly. Senki sem tudta biztosan, hogy mi a büdös franc fog egyáltalán történni, de nem volt idejük ezen gondolkodni. A többéves cenzúra után végre jutott nekik is egy kis szólásszabadság, és azt a napi 15 percet okosan kellett kihasználni. Sikerült, Larraínnak meg visszaadni a hangulatot, katonástul, letartóztatásostul, videokazettástul.

Komolyan kedvet kaptam a politikához, na. Vagy legalább egy kis rendszerváltáshoz. Vagy egy kis változáshoz...

A film a magyarhangya jóvoltából, az Országos Latin-amerikai Filmnapok keretein belül kerül levetítésre.