A Kossuth-díjas erdélyi magyar író 1936. február 22-én született. Legismertebb regénye a Sinistra körzet, művei közül többet is híres magyar rendezők filmesítettek meg.
Bodor Ádám Kolozsvárott, református, felső-középosztálybeli családba született. Erdély vallási és kulturális sokszínűsége, a magyar, a szász és a román kultúra szétválaszthatatlan keveredése, s egyszersmind a közeg kelet-európai letargikussága, szegénysége, kiszolgáltatottsága jelentett meghatározó élményt a későbbi író számára, műveiben részint ezt a kettősséget igyekszik megragadni.
Kolozsvárott a kommunista hatalomátvétel után el kellett hagyniuk a családi villát, majd a koros apát koholt vádak alapján elítélték a Márton Áron-féle politikai perben, és csak 1955-ben engedték szabadon. 1952-ben magát Bodor Ádámot, a Református Kollégium diákját is letartóztatták államellenes szervezkedésért. Társaival együtt egyikük állami kitüntetésben részesülő apjának közbenjárására szabadult két év után. Egy évig gyári munkásként dolgozott, majd inkább óvatosságból és kényszerűségből, mintsem mély vallásosságtól indíttatva világi szak helyett a református teológiára iratkozott be. 1960-ban végzett, és a kolozsvári egyházkerületi levéltárban alkalmazták, jóformán éhbérért. 1964 és 1968 között egy másoló-fordító irodában dolgozott szülővárosában.
Karcolatokat és novellákat 1965-től kezdett publikálni az Utunkban, e korai művek Hemingway hatását mutatják. A Forrás-könyvsorozatban, 1969-ben megjelent első novelláskötete is A tanú címmel, ettől kezdve az első Forrás-nemzedék tagjaként tartják számon. Mivel politikai okokból a sajtóban nem foglalkoztathatták, szabadfoglalkozású íróként tevékenykedett. A hetvenes évek elején Bacsó Péter és Fábri Zoltán egyaránt filmet készített egy-egy novellája alapján.1974-ben a Kriterion kiadta második kötetét (Plusz-mínusz egy nap), majd 1978-ban megjelent a Megérkezés északra is. Első magyarországi könyvét, a Milyen is egy hágó? című válogatást a Magvető adta közre 1980-ban, amit nem sokkal később máig utolsó Romániában megjelent magyar nyelvű kötete, A Zangezur hegység (1981) követett. Ebbe újabb keletű novelláit gyűjtötte össze.
Az igazi áttörést mégis a Holmi novellapályázatán nyert első díj, valamint a Sinistra körzet (1992) című alkotás megjelenése jelentette, amit Bodor eddigi fő műveként tart számon az irodalomtörténet. Ebben a totalitárius rendszer működésmódját mutatja be egy erősen behatárolt, kevés szereplős, groteszk világban, mély iróniával és fekete humorral. A regény és a novellafüzér keresztezéséből született írás műfaji besorolásának kérdése máig tartó vitákat gerjesztett kritikusi körökben.
Az érsek látogatása (1999) hasonlóan átmeneti műfajú, de nemcsak ebben folytatója a Sinistrának: a helyszín a körzetre emlékeztet, egyik-másik alak onnan ismerős, és az írásmód sem különbözik lényegesen. A kritikusok ezúttal azonban nem voltak egyöntetűen lelkesek: bár vannak, akik az első regény méltó párjaként tekintenek a műre, mások könnyedebb hangvétele és kevésbé komplex struktúrája miatt bírálták. 2006-ban Kamondi Zoltán rendezésében játékfilmet készítettek a behatárolhatatlan műfajú írásból.
75. születésnapja alkalmából, 2011-ben a Magvető szerzői köszöntötték a Kossuth- és József Attila díjas írót a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az esemény filmvetítéssel kezdődött, majd híres kortárs írók olvastak fel Bodor Ádám műveiből.
Forrás: PIM.hu
Az életrajzot Scheibner Tamás írta.
Bodor Ádám: Kivágott filmkocka
A pincér, tálcáján egy adag marhabélszínnel és uborkasalátával, már majdnem magányos vendége asztalához ért, hogy az ételt elébe helyezze, amikor minden előkészület nélkül, hirtelen megállt. Úgy nézett ki, mint akit mentében lefényképeztek. Mint egy kivágott filmkocka.
Félbeszakadt mozdulatában a tálca arcához közel maradt: fejét oldalra hajtva bámult a két tányérra. Rendesen kisütött marhabélszín volt, rendesen kimért körítéssel, szabályosan tálalt uborkasalátával. Mégis azt nézte.
De az egész nem tartott sokáig, talán öt másodpercnyit, aztán a pincér megtette még azt a három lépést, ami a vendég asztalától elválasztotta. Kidugaszolt egy üveg sört, és töltött. Amikor üres tálcájával visszaindult a konyha felé, éreznie kellett, hogy az a pár másodperc arcát több vendég emlékezetébe véste.
– Volt valami a hússal? – kérdezte egy másik pincér, aki a konyha bejáratánál utolérte.
– Semmi – mondta a pincér.
– Mért nézed. Vagy nem azt nézted?
– A húst néztem, de nem volt vele semmi.
Amikor ismét elhaladt magányosan ülő vendége asztala előtt, az odaintette.
– Mondja, van ezzel valami?
– Nincs, kérem. Abszolút semmi.
– De valamit nézett rajta, nem?
– Néztem, de nem volt vele semmi.
– Nem szeretném, ha mégis lenne vele valami – mondta a vendég inkább óvakodva, mint haragosan. – Csak azért mondom.
– Kérem. Jó étvágyat.
Ezzel a pincér továbbment, hogy egy másik asztalnál vegye fel a rendelést.
– A vendég még mindig nem eszik – mondta a másik pincér a konyhaajtóban. – Úgy álltál ott, mintha vissza akarnád vinni. Mi jutott eszedbe?
– Valami eszembe jutott. De nem tudom, mi.
Később, amikor két, rizzsel és zöldborsóval körített karajt vitt egy másik asztalhoz, látta, hogy vendége most már lassan enni kezd.
– Úgy látszik, megeszi – mondta a másik pincér.
– Persze hogy megeszi. Miért ne enné meg?
– Az ember félti a gyomrát, ezt tudhatod.
A másik pincér a konyha függönye mögül figyelte a vendéget, aztán amikor az befejezte, azt mondta: – Megette.
Amikor a vendég fizetett, elég kedvtelennek látszott, pedig megette az egészet.
– Magát hogy hívják? – kérdezte a pincért.
– Dunyha Jánosnak – mondta a pincér, miközben tárcájába helyezte a pénzt. – Kedves egészségére.
A vendég kimenet egy másik pincért is megkérdezett.
– Dunyha Jánosnak hívják – mondta a másik pincér.
Dunyha Jánosnak hívták. Ebben a városban több Dunyha nevű pincér volt, rokonok voltak. Ennek a Dunyha Jánosnak például az apja meg a nagyapja is pincér volt, és azokat is Jánosnak hívták. A mindenkori törzsvendégek a maguk idején „János bátyám"-nak szólították a nagyapát, az apát és most a legifjabbat is. De ő is már tulajdonképpen ötvenéves elmúlt, harmincöt éve dolgozott a szakmában. Szolgált a Bagolyvárban, a Savoyban, a Tivoliban és a Lidóban.
Megtorpanása, mellyel vendége előtt az ételt gyanússá tette, s arcát megjegyeztette a többi vendéggel, szakmájában valóban szokatlan, de úgy látszik, igen nagy szüksége lehetett rá. Hirtelen megijedhetett, hogy leejti a húst, esetleg eldobja, vagy tartott magától, hogy beleharap. Talán meg sem riadt, csak épp eszébe jutott valami. Mondjuk, csak annyi, hogy harmincöt éve szolgál a szakmában, most éppen a Lidóban, és tálcáján roston sült marhabélszínnel és uborkasalátával vendége asztalához igyekszik.
Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia
A novella a Vissza a fülesbagolyhoz című kötetben jelent meg.
