Minden nemzetnek szüksége van egy erős, igazi nőre, akire anyaként nézhet fel, és ebben tényleg semmi feminista duma nincs. Egy ilyen nőalak kell és kész.
Előbb-utóbb mindegyik náció megtalálja azt a nőt, aki be tudja tölteni ezt a szerepet, és aki köré fel lehet építeni ezt a fajta ősi és ösztönös kultuszt, mert a népléleknek oltalom kell, nyugalom és dédelgetés.A chileiek Violeta Parra-ban találták meg ezt a nőt, aki 1967-es öngyilkossága után még mindig hat, még mindig érdekes, még mindig aktív része a chilei kultúrának. A népdalénekes, népdalgyűjtő, képzőművész, dalszerző Parra életét dolgozza fel a 2011-es Violeta – köszönet az életért című film, amit az Országos Latin-amerikai Filmnapok keretein belül mutatnak be itthon.
És nagy kár lenne, ha nem tennék, hónapok óta nem láttam ilyen szép és elgondolkodtató filmet, ráadásul azóta nem tudok lejönni a filmzenéről sem. A filmben elhangzó dalokat egytől egyig Parra szerezte, és a főszereplő, Francisca Gavilán adja elő. Elég jól, meg kell hagyni.
A filmben álomképszerűen villannak fel az életbe egyre inkább belefáradt Violeta előtt életének fontosabb szereplői, alkoholista apja, a testvérei, élete nagy szerelme és mindazok, akik segítették vagy hátráltatták az útján. Parra élete jól tükrözte a személyiségét, lobbanékony, határozott és eltökélt nő volt, akit nem igazán hatott meg a hatalom, a pénz vagy Louvre igazgatója sem. Amiben nem látott fantáziát, tiszteletet, hagyományt vagy értéket, arra magasról tett.
A művészetben hitt, másban nemigen – azért viszont bármit hajlandó volt feláldozni, a végén még saját magát is.
Andrés Wood filmje tisztelettudóan, de emberien mutatja be Parra-t, és annak is fel tudja kelteni az érdeklődését a dél-amerikai kultúra iránt, akit egyébként hidegen hagy. Hiteles és erős dráma egy hiteles és erős nőről, aki végig a saját gyengesége elől menekült.
A filmet a Cirkofilm szervezte Olaf, azaz az Országos Latin-Amerikai Filmnapok keretében mutatják be. Két másik Olaf filmről is írtunk, a Tabu-ról és a No-ról, érdemes elolvasni!
