„Nem akármilyen körben mozogtam én... nekem MINDENKI megvolt, na" – mondja a csinos, középkorú hölgy, aki láthatóan rettentő büszke a nem mindennapi teljesítményre.
A rendező, Pelsőczy Réka maga gyűjtötte össze a love story-kat, és gyúrta össze színdarabbá. A bárban – merthogy ott játszódik a színmű – lelkesen és kendőzetlenül mesélnek ezek a mindenféle alakok A szerelemről. Ki-ki magára ismerhet a történetek hallatán, hiszen mindünkben lakozik egy zoknikat mániákusan párosító, vagy éppen szanaszét hagyó egyén, miniszoknyákért, esetleg cipőkért megrögzötten lelkesedő ember. (Mert a cipőknek, ugye, külön gardrób jár!)
A gondok ott kezdődnek, ahol a legtöbb párkapcsolatnál. Egy ponton mindenkinek elkezd az agyában motoszkálni a kismanó, és sugdosni kezd: „Te többet érdemelsz!" Jelen esetben, ha az igaz szerelmi történeteknél valami többletre van ingerenciánk, akkor sajnos a szakítás, vagy az aljas ismerős, a beletörődés elkerülhetetlen. A rendezés ugyan izgalmas, jó ritmusban váltakozó párbeszédekben, illetve monológokban mutatják be a színészek a sztorikat, de a szomorú tapasztalat az, hogy a kezdeti izgalom nem elég egy hosszú kapcsolat fenntartásához. A darab egyik kiábrándító eleme az élő beszéd túlzott használata. Olyan, mintha a bárban ülnénk, és nekünk mesélné a történetét az éppen adott kesergő. A probléma azonban a következő: a nyelvezet már annyira „hétköznapi", hogy sok ponton élvezhetetlenné válik az előadás. Mint a legtöbb szerelemnél, úgy itt is idegesítővé válik néhány, korábban szeretett jellemvonás, és elillan a rózsaszín, illatos felhő.
Egy kapcsolatban, a kezdeti lelkesedésen túljutva elkezdjük látni a szeretett személy igazi valóját. Ilyenkor dől el, mennyire tudjuk elviselni azt, aki ő. Az előadás egyik felettébb bosszantó tulajdonsága a túlzott titkolózás. Kifejezetten zavaró, hogy sok történetről nem tudjuk meg, hogyan végződött, illetve jelenleg mi a helyzet a hőseivel, az életükre milyen hatást gyakorolt ez a meghatározó szerelem, aminek csaknem minden részletét megosztják a nagyérdeművel. Addig érthető, hogy mind szomorúak, mert egy bárban lógatják az orrukat a whiskey-be, de ez a valami, ez a plusz mégis nagyon hiányzott. A kezdetek mindenhol kellően fel vannak vezetve, de sajnos a párkapcsolatoknak megvan az a hülye jellemvonásuk, hogy (a legtöbb esetben) van elejük meg végük. Vagy ha nincs is vége... amilyen közel engedtek magukhoz a szereplők, olyannyira távol is maradtak, mert így sok sztorinak se füle, se farka nem lett.
Azonban mindenképpen pozitív tulajdonságként jegyezhetjük a darab kiváló humorát, annak ellenére, hogy ezek nem vidám történetek, hiszen valahol mind az elválásról szólnak. A fanyar, ironikus megjegyzések sokat enyhítenek a fent felsorolt zavaró tényezőkön. Figyelemre méltó ezen kívül a színészek nagyszerű teljesítménye. Nem restek táncolni, énekelni, hangszert ragadni a zenés betétekhez, derekasan helyt állnak a színpadi muzsikát szolgáltató jazz-zenészek mellett.
A románcunkban szépen lassan a feszültség növekvő zavarán túllépve eljutunk a szakításig, vagy az „állóvíz-szindrómáig". A színmű esetében pedig rájövünk, hogy a Szeret...lek alapjában véve kihozza a maximumot abból, amiből dolgozik, azonban egy felemelő színházi élményhez ez kevés. Az egész annyin múlik, mint egy párkapcsolat: elég ez nekem, vagy sem?
A darab élvezhető, de körülbelül az első óra eltelte után elkezdtem komolyan aggódni érte: folyton az járt a fejemben, hogy ne legyen még vége, legyen valami végkifejlet! A zárójelenet azonban meghozta a szakító-okot. Számomra nem elég, ha nem történik változás a jellemekben (vagy csak nem lehettünk tanúi), vagy hogy az egyszerűen leszűrhető tanulságokon túl nem lettünk bölcsebbek. Egy jó kapcsolat a folyamatos fejlődésről ismerszik meg, mindenki szeret egyik pontból a másikba jutni.
Sajnos ez nem mindig sikerül.
A HOPPArt és a Manna közös produkciója, a Szeret...lek nagy sikert aratott a bemutatón, 2011-ben, amire akkor a Szikra Cool Tour House-ban került sor. Jelenleg a Thália Színház Mikroszínpadán tekinthetjük meg.
