Az első Olaf! nemcsak különleges filmekkel, hanem szimpatikus díszvendégekkel is megörvendeztette a hazai közönséget. Carloto Cottával és Manuel Mesquitával beszélgettünk.
Mi a legfontosabb dolog, amit tudni kell rólatok?
Manuel: Hogy veszélyesek vagyunk – nem lenne szabad velünk lógnod. (Nevet) Talán az, hogy komolyan gondoljuk, amit mondunk. Úgy tűnhet, hogy ez ellentmond egy színész munkájának, de én munka közben sem játszom. Amikor a Tabut forgattuk, elhittem magamról, hogy Marco vagyok, a zenész, a szünetekben pedig próbáltunk megteremteni egy olyan bensőséges kapcsolatot, mint amilyen a filmbéli karakterek barátsága.
Carloto: Egy előre megírt barátság nem feltétlenül hamis, inkább egy alternatív valóság leképezése. Én nem tudok és nem is szoktam hazudni, inkább megkeresem a szerepek és filmek mögötti igazságot.
A Tabu számomra egy különleges filmélmény volt, mivel a második részében nem hangzik el párbeszéd. Megkönnyítette, vagy megnehezítette a dolgotokat, hogy hang nélkül kellett játszani?
Manuel: Nekem sokkal könnyebb volt, mert nagy részben némán is kellett forgatni, és így felerősödött a gesztusok és a mimika szerepe. Érdekesnek találtam, hogy mennyire egyenrangú a hang és a kép, a párbeszédek hiányának ellenére sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak a természet, a környezet hangjai, ami főleg a hangmérnökök munkáját dicséri. Néha képesek voltak órákat utazni a mozambiki vidéken, hogy felvegyék a megfelelő hangokat.
Carloto: Az elején kicsit féltem, amikor Miguel Gomes (a rendező) erre kért, de ez volt a feladat – a Tabu végül is egy elég kísérleti film. Meg kellett tanulnunk úgy mozgatni a szánkat, hogy nem használhattuk a hangunkat, és órákat gyakoroltam a tükör előtt némán, hogy természetes tudjak maradni. Megszállottként tudok dolgozni, mindig megpróbálom elképzelni, hogyan viselkedne a karakterem különböző helyzetekben, és ezt hang nélkül nehéz volt. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Forma 1-ben indulnék, de nem lennének kerekeim.
Manuel: Sokkal jobban kellett tartanunk a szemkontaktust is forgatás közben, és figyelni, hogy mit csinál a másik.
Carloto: Egész egyszerűen a teljes valóddal ott kellett lenni a jelenetben, és érezni, hogy mi fog következni – elvégre beszélni nem lehetett.
Manuel: És forgatókönyv sem volt...
A filmben zenészeket játszotok. Egyébként is zenéltek, vagy csak a szerep kedvéért?
Manuel: Mivel nem ez a fő bevételi forrásom, nem tartom magam zenésznek – inkább úgy mondanám, hogy a zene a legjelentősebb hobbim. Főleg billentyűs hangszeren játszom, Carloto pedig dobol. Is.
Carloto: Manuel nagyon tehetséges zenész. Ő biztos nem mondaná ezt magáról, de én megtehetem.
Mennyi igaz abból, hogy a portugál egy melankóliára hajlamos nép? Gyakran vetik így össze a magyart és a portugált, mint két olyan nemzetet, amelyik „sírva vigad."
Carloto: Ha egy nép vagy nemzet nagy traumákon megy keresztül, akkor szerintem természetes, hogy ezek még évtizedeken, generációkon keresztül visszhangoznak a zenében, irodalomban, filmekben, mert ezeket valahogy fel kell dolgozni. Bár nem sokat tudok a magyar kultúráról, ez a portugálról mindenképpen elmondható, és ez tükröződik is a filmben: az elveszett Paradicsom képe. Régen egy világhódító nemzet voltunk, most pedig hajlamosak vagyunk negatívan nézni a jövőbe. Bár szerintem az újabb generációk már próbálnak pozitívan állni a dolgokhoz, a globalizáció is segít kicsit feloldani ezeket a komor jövőképeket. Ezt én mindenképpen a globalizáció jó hatásának tartom: olyan, mintha egy népi szocioterápiaként hatna az ilyen nemzetekre.
A globalizációt épp most éljük át, ezért nehéz róla nyilatkozni, de mondjuk, meg tudom mutatni a Facebook-oldalamat, te meg a tiedet. Sokan viszont nem figyelnek oda eléggé ezekre a változásokra, és csak szidják őket, hogy válság van, meg elértéktelenedés, és nem veszik észre, hogy valójában mennyi lehetőség is rejlik bennük. Tudatosan kéne megélni ezt a folyamatot, és felfogni, hogy mi történik.
Egy színésznek is több lehetősége van ebben a korban?
Manuel: Az egyetlen dolog, ami gátat szabhat egy színész lelkesedésének és művészetének, az a nyelv. Ha nem lennének nyelvi korlátok, szerintem nem lenne különbség egy portugál vagy mondjuk egy pakisztáni színész között – de ebben a különbözőségben pont ez a szép. A Tabut épp az teszi különlegessé, hogy portugálul beszélnek benne, emiatt van egy mindent átható, melankolikus hangulata. Emiatt is örülök, hogy részt vehettem egy ilyen munkában, amely ilyen erősen kötődik a gyökerekhez, hiszen nem tartom magam főállású színésznek. Miguel közeli barátom, és már akkor mesélt nekem a filmről, a karakterekről, amikor még csak írta. Sosem csináltam ilyet, de akkor azt mondtam neki: de hát én vagyok Marco! Tudok énekelni, tudok zenélni, így osztotta rám ezt a szerepet – és erre a szerepre tényleg nagyon büszke vagyok.
Carloto, te miért választottad a színészi pályát?
Carloto: Sosem akartam különösebben színész lenni, mert minden más is érdekelt: a zene, az írás, a művészetek, aztán valahogy kiderült, hogy színjátszásban is jó vagyok. A barátaimmal is nagyon szerettem játszani, jó megfigyelő vagyok, jól utánzok másokat, ez valahogy természetes jön. Amikor először felmentem egy színpadra, otthonosan éreztem magam, gitárral a kezemben, zenészként, és gitár nélkül is. Élvezem azt a szabadságot, amit a színpad ad.
A színpadot vagy egy forgatást élvezel inkább?
Carloto: A lényege mind a kettőnek ugyanaz. A forgatás egy filmre vett színpadkép, csak másfajta folyamat. A színházban sokkal inkább egy szubjektív eleme vagy az előadásnak, a filmben viszont egy objektív része vagy a képnek. Ha felmegyek a színpadra, kevés eszköz áll rendelkezésemre, mondjuk csak a hangom, hogy megteremtsem az atmoszférát. Én vagyok a néző és a képzelete közötti közvetítő, amely átadja a hangulatot – azaz én hozom létre. A filmben pedig inkább a valóság, egy már meglévő univerzum egy újabb darabkája vagyok.
Van szerepálmotok?
Carloto: Persze. A Hamlet. Már játszottam egyszer, de azt akármikor eljátszanám megint. És egyszer nagyon szeretnék egy öreg szörföst játszani, aki végigdrogozott húsz évet. Az egy vicces szerep lenne.
Manuel: Mivel nem vagyok hivatásos színész, ezért minden megkeresésnek és lehetőségnek nagyon tudok örülni - az egyetlen álmom az, hogy legyenek még ilyenek. A titkos vágyam viszont az, hogy egyszer eljátszhassam egy nagyszabású bollywoodi film főszerepét. Csak hogy megtapasztalhassam ezt a túláradó, megtervezett látványvilágot. Nagyon tetszik, ahogy ezekben a filmekben táncolnak és énekelnek a szereplők, a hátuk mögött több száz gyönyörű indiai táncossal. Szerintem én, mint fehér európai férfi, nagy sikert aratnék Indiában.
Carloto: Biztos vagyok benne. Egy főhős a fehér gettóból.
Manuel: És természetesen minden nő, akivel kapcsolatba kerülök, gyönyörű lenne. Persze ez csak egy álom, de foglalkoztat.
Engem meg az, amin elég sokat szoktam gondolkodni, hogy mi az emberi élet legfontosabb szabálya. Szerintetek?
Carloto: Hálásnak lenni azért, amid van. Kedvesnek meg tisztelettudónak lenni másokkal – nemcsak más emberekkel, hanem mindenféle biológiai létformával. De szerintem ezek nem szabályok, inkább elvek. A hála, az együttérzés és az öröm a legfontosabb dolgok az életben.
Egy barátommal egyszer össze is vitatkoztam ezen a kérdésen, mert szerinte nincs olyan dolog a természetben, hogy szánalom vagy együttérzés, mert ezek csak emberi konstrukciók. Nem értettem vele egyet, mert ez nekem ugyanolyan kérdés, mint az, hogy a szeretet érzés-e, vagy sem. Kifejezhető ugyan érzelmekkel, de a szeretet inkább egy olyan dolog, ami mindent áthat. Az a harmónia, ami egyben tartja a világot, és ez messze túlmutat az emberiségen. Igen szűklátókörű dolognak tartom, ha valaki csak az emberiség szemszögéből vizsgálja ezt a kérdést.
Manuel: A te szavaid az én szavaim is, Carloto. Bár egy kicsit zavarban érzem magam a válaszod miatt, mert elég kimerítő választ adtál – én azt mondtam volna, hogy az a legfontosabb, hogy legyen víz, étel, elég alvás, és ezek megfelelő ritmusú váltakozása... de ez nyilván a valóság érzékelésének egy másik szintje.
