Most, hogy egymás után küldenek el hatalmas tudású professzorokat állásaikból, aligha vigasztalódhatunk mással, mint hogy mi magunk leszünk a harmadik típusú fenomén.
Guy Laramee munkája
2000 környékén még egyáltalán nem volt könnyű bekerülni a JATE-ra. Nekem második próbálkozásra sikerült csak, és az örömöm hatalmas volt. Egy dunántúli erdei iskolából kerültem először a szegedi főiskolára, majd az egyetemre. Célom az volt, hogy oda járjak, ahova Radnóti Miklós és József Attila. Abban reménykedtem, hogy egyrészt nagyon sokmindent tanulhatok, másrészt találkozhatok hozzám hasonlókkal. Mindkettő sikerült. Hét évre nyúltak a tanulmányaim, mert három szakra iratkoztam be, elmentem Keletre, könyveim jelentek meg, és két egyetemi lapnak is voltam a szerkesztője. Intenzív egyetemi életet éltünk. A hét év alatt legalább háromszor alakult át az egyetem. Lehet, négyszer. Láttam az új könyvtárat felépülni, és a bölcsészkart le. Bármennyire is nem tetszik, de így volt. Mindez az egész országra nézvést igaz. Tíz év alatt – hiába vannak kiemelkedő oktatók továbbra is Szegeden és másutt –, de az új rendszerekkel egyrészt bárki felvételt nyerhetett a karra, másrészt tömegképzéssé alakult az egykori elitképzés. A kreditek lettek fontosak, és nem a tudás és az emberek. Lehet, mindig is így volt, bár én kétlem. Az egyetem végére különböző okokból kifolyólag, de teljesen elvesztettem motivációmat a felsőoktatás bármilyen jellegű folytatására. Szabad akartam lenni, és az is lettem. Nem vonzott sem a PHD, sem más karok. Szeged nem csak engem nem, hanem legjobb tehetségű évfolyamtársaimból is csak nagyon keveset tudott megtartani. Mindez igaz a többi vidéki város egyetemére is. Néhányan maradtak, főleg akiknek volt valamilyen helyi kötődése, vagy nem akartak Budapestre, külföldre menni. Az egyetemtől, oktatóktól, társaimtól mérhetetlenül sokat kaptam, melyet megköszönni lehetetlen. Csak a szépre emlékezünk most. Szerintem máig, ha cikket, novellát, verset, drámát írok, ha előadok, szervezek az a bölcsész mozdul bennem tovább, még akkor is, ha a végére már szembekerültem néhány oktatóval és eszmével.
Ez a bölcsész nem szolgája semmilyen iránynak, kritikával kezel minden információt, és mindenekfelett szabad ember. Tiszteletet érez minden tudással és vallással szemben, de azért kritikus és nem szolgája semelyiknek. „Nemo religiosus et poeta est" – Nem lehet költő semelyik vallás híve sem. Legfeljebb tisztelője. Kritikus humanistának neveltek minket, akik találkoztak a dekonstrukció, a disszemináció, a posztmodern, és egyebek fajsúlyos eszméivel. Lehetőségünk volt utálni és vitatni, amit tanultunk, de meg kellett értenünk, mi ellen tiltakozunk. Úgy neveltek minket, hogy egy szöveget legalább ötféleképpen tudjunk olvasni. Ha akarjuk, fogyasztó olvasók vagyunk, ha akarjuk, darabokra szedjük, ha akarjuk, kapcsolatokat találunk, ha akarjuk, elemezzük, ha akarjuk, újraírjuk. Tudjuk, miért fontos a klasszikus műveltség, tudjuk miért halnak ki nyelvek és milyen az igazi reneszánsz. Tudjuk, miért jó leírni az igazságot, és tudjuk, mennyire megragadhatatlan az valójában. Tudjuk, mi az a retorika és mi az a poétika, és azt is tudjuk, mikor és hogyan kell megszólalni. Tudjuk, mi a pátosz és mi a nyelvi slendriánság. Tudjuk, hogyan kell egy szöveget megszerkeszteni. Tudjuk, hogy mikor mondja valaki valóban azt amit gondol, s mikor idéz, sőt még arra is vannak tippjeink, hogy mikor hazudik. (Talán ezért nem kellenek a bölcsészek? Költői kérdés.) Tudjuk, mi az alany és az állítmány. Tudjuk, mi az egyszerű és az öszetett mondat között a különbség. Tudjuk, hogy a tárgyas ragozásnak hány kivétele van. Tudjuk, milyen nyelvrokonsági elméletek vannak. Tudjuk, hogy a magyar nyelv szavaiban mennyire sok év változásai és bölcsességei vannak.
Végül még én is megtanultam, hogy mi az a harmadik típusú fenomén. A harmadik típusú fenoménnek nevezik például azt, amikor egy parkban nem kövezik ki az utat, hanem megvárják és megnézik, hogy az emberek merre mennek. Aztán azt az utat kövezik ki, amit kijártak. A nyelvben a harmadik típusú fenomén a kiszámíthatlan változás, amelyről egyetlen dolgot tudunk biztosra: azt, hogy be fog következni.
Most, hogy szisztematikusan számolják fel a magyar bölcsészet maradványait, hiszen elég sokat tépett és szakított rajta az elmúlt évtized is, most, hogy egymás után küldenek el hatalmas tudású professzorokat állásaikból, most, hogy arra hivatkoznak, hogy a bölcsészet „nem gazdaságos" – egy ilyen jólmenő gazdaságban csak tudják –, aligha vigasztalódhatunk mással, mint azzal, hogy mi magunk leszünk a harmadik típusú fenomén. A különbség csak annyi, hogy ha a „józan ész" és a „gazdasági szükségszerűség" mentén le is kövezik az egész parkot, mi akkor is elszórjuk a kövek közé a fűmagokat, s azok ki fognak sarjadni. A nagy fák, amelyek pedig már nőnek, még a legerősebb betont is fel fogják törni. Lesznek, akik majd beállnak a sorba, s lesznek, akik majd politizálnak. Mi – bölcsészek – igyekszünk tovább tanulni, s ha hibázunk is, fejünket meghajtjuk és újrakezdjük. Kezünk közül könyvek, újságok, filmek, kultúra fog kikerülni. Bátran mondom, hogy igenis a mi kezünk közül fog kikerülni mindaz, amire majd a közgazdászok és mérnökök fogják jó érzéssel mondani: ez a magyar. A mi műveinken keresztül akarnak majd az ő gyermekeik – sőt a politikusoké is – többet megtudni rólunk és önmagukról, és mi el fogjuk nekik mondani. Mindent el fogunk nekik mondani. Ha hallgatunk, az hangosabb lesz, mintha kiabálnánk, ha nem jelenhetünk meg, az még súlyosabb. (Azt meg egyszerűen visszautasítom, hogy szélsőséges, karrierista, listázó káderekkel azonosítsák bárhol a bölcsészeket és a bölcsészkart.)
Ha pedig az állam leépíti a bölcsészkarokat teljesen, akkor majd azok új utakat vágnak maguknak másutt. De vajon tényleg nincs szükség bölcsészetre? Akkor miért is fizettek adót, magyarok? Hogy olcsóbb legyen a gáz és a villany? Szeretnétek, hogy száz év múlva is beszéljenek magyarul? Szeretnétek, hogy ne csupán beszéljenek magyarul, hanem gondolkodjanak és értsenek is? Szeretnétek, hogy legyen magyarul tudomány és irodalom? Ti is? Én is.
