Nem, nem a vodka, és nem a cucc, és nem a pacalpörkölt. De akkor mi az, amivel a legsúlyosabb állapotból is ki lehet jönni? Nos, ez esetemben nem volt más, mint a bicikli.

De kezdjük az elején, és kezdjük rébuszokban. Van az úgy, hogy elromlik valami, aztán szép lassan elromlik minden más is. Bőven elég, ha csak egy kis darab kezd el kotyogni, ami aztán szép lassan szétrázza az egész rendszert, és minden alkotóelemeire hullik a lábunk elé. De ha szerencsénk van, nem törik el helyrehozhatatlanul semmi, és nem is tűnik el végleg az út menti susnyásban.



Nekem szerencsém volt – volt honnan és volt hova visszafordulni, így utólag, pedig egy depressziós hullámvölgy legalján mindenre gondol az ember, csak erre nem. Sokkal inkább arra, hogy mi a szar, mi nem működik, mi nem tetszik, mivel van baj és a többi.

Akkoriban a forgalomban biciklizőkre is úgy néztem, mint valami félistenekre, akiken nem fog a szmog, a lökhárító, de szablya és kard sem. Akik fel mernek ülni a biciklijükre, és be mernek menni az autók közé, el tudnak indulni a zöldnél, és meg tudnak állni a pirosnál. Képesek kerékpárral menni reggel a munkába, este mulatni, és éjjel haza. Irigyeltem őket.

Egy-két tétova próbálkozást leszámítva nem gondoltam komolyan, hogy nekem ez valaha menne.
Úgyis elesem, elütnek, elfáradok, leizzadok, eltévedek, ilyesmik. Aztán ellopták a biciklimet.

Márpedig bicikli kell, mondtam magamnak, és mondtam apámnak is, még akkor is, ha nem használom. Hogy legyen. Hogy legyen mit kerülgetni az előszobában, mint az életképtelenségem jól körvonalazható ikonját. Erre apám leakasztotta anyám húsz éve nem használt versenybiciklijét a garázsból, megcsináltatta a kerekeit, és a kezembe nyomta, hogy akkor hajrá.

Úgy nagyjából ötödjére sikerült vele egyenesen menni, és akkor is mondjuk, száz métert, és már majdnem ott voltam, hogy földhöz vágom az egészet, hát kinek kell ez a stressz, hát hülye vagyok én, inkább veszek bérletet, most mit kínzom magam. Aztán hosszú évek után először éreztem azt, hogy márpedig, meg csakazértis, meg nem lehetek ennyire béna, apám meg jóindulatú szánakozással pislogott rám a biciklis sapkája alól, hogy váltani majd később megtanítalak. Belül szerintem azt morogta, hogy ez nem is az én lányom – ő évekig verette országúti kerékpáros versenyeken.

A sokadik sikeresen megtett sarok után viszont megváltozott valami, nem egyik pillanatról a másikra ugyan, hanem lassan, de biztosan. Meg akartam tanulni rendesen biciklizni, be akartam bizonyítani magamnak, hogy ha csinálom, akkor megy. Ha nem állok neki hisztizni az elején, ha hajlandó vagyok beismerni a bénázást, és hajlandó vagyok ismét tanulni. Ha hajlandó vagyok élni.

A forgalom szemét dolog, ha nem figyel az ember, könnyű nagyot hibázni. Azok, akik épp körülöttünk vannak, szívesen segítenek felállni egy esés után, de nem várhatjuk el tőlük, hogy még fél napot ott üldögéljenek mellettünk a padkán, megy majd tovább mindenki a dolgára. A következő hullámnak meg fogalma nem lesz arról, hogy épp az előbb estünk el, és rohadtul nem fogja őket érdekelni, hogy miért tartunk fel egy komplett sávot. Nekem meg pofára kellett esnem ahhoz, hogy ez a már-már coelhói magasságú hasonlat rávilágítson arra, mennyire kézifékes módon élem az életem – és tartok fel még egy rakás embert.

Szégyelltem magam nagyon.

Azóta is biciklivel járok. Jobb, mint az antidepresszáns.