Csókolom, magyar film van? Hiánycikk? Sebaj, jó lesz ez a nyolc rövid egybegyúrva. A Nekem Budapest díszbemutatóján jártunk, és szerencsére alig fértünk be a Toldiba.
Azért szerencsére, mert ilyen alkalmakkor elég érzékelhetően bebizonyosodik, hogy ilyesmire (mondjuk magyar filmre) azért lenne igény. Nem is kicsi. Ha leszámítjuk a stábtagokat, még így is szép számmal akadtak érdeklődők, akik igenis kíváncsiak voltak arra, mit lehet összehozni egy olyan helyzetben, amikor mindenre az a válasz, hogy ja, pénz, az nincs.
A Filmművészeti Egyetem végzős rendező-osztálya ennek ellenére határozott úgy, hogy szeretnék megmutatni a közönségnek azt, amit tudnak, és közösen alkották meg a Nekem Budapest című szkeccsfilmet. A 8 rövidfilmből álló alkotás mindegyike egy-egy budapesti hangulatot, látképet, történetet örökít meg, a HÉV-megálló székeitől a margitszigeti futópályáig, felesektől a gyógyszerekig, szerelemféltéstől a filmrendezésig.
A Nekem Budapest nyitódarabja, Ferenczik Áron munkája szerintem messze a legjobb darab az összes közül, amiben egy Pestre felkerülő vidéki diák elmélkedik el azon, hogy miért van a HÉV-megálló székei között akkora hely. Képben, hangulatban, zenében és mondanivalóban is pompás kis alkotás, elnézném még jó párszor. Ez a felütés viszont eléggé feladta a leckét a többieknek.
Ha az ember végignéz egymás után 8 kisfilmet, azzal csak az a baj, hogy a végére a felét elfelejti, és jó esetben csak a legjobbak maradnak meg. Nekem kettő volt olyan, amit elejétől a végéig jó érzéssel töltött el: az előbb említett Ferenczik-film, és Szimler Bálint kisfilmje, amiben Soma, az általános iskolás diák felel Afrika földtörténeti fejlődéséről. A hátam borsózott a gyerekkori emlékek megelevenedésétől – és a közönség reakcióiból ítélve nem csak nekem.
A Kapronczai Erika-Csuja László-Muhi András Pires jegyezte, a tavaly elhunyt Kim Corbisier emlékének ajánlott történet szintén egy erős része a Nekem Budapestnek, de korántsem amiatt, mert jól éreztem volna magam tőle – épp ellenkezőleg. A fiúk, lányok, érzelmek téma sosem volt az erősségem, és ez a történet pedig jól példázza, hányféleképpen lehet megbántani valakit, akarattal vagy akaratlanul.
Persze a többi filmre sem lehet azt mondani, hogy rosszak, sőt. Ügyes, kreatív, szép munkák – kezdésnek jók, de szerencsére fejlődni is van hova. Már ha lesz olyan közeg a közeljövőben, ami ezt majd lehetővé teszi a fiatal filmesek számára. Mert szükség viszont lenne rájuk – mind a nyolc film Budapest, az itt élő emberek és a kis magyar hétköznapok egy teljesen más arcát mutatja, és ezek a benyomások nagyon kellenek. Hogy egyáltalán legyen miről beszélni. Hogy lehessen szeretni meg nem szeretni, hogy lehessen ezen vitatkozni, hogy látszódjon végre, aminek kell.
Csókolom, magyar film van! Csak legyen már lehetőség leforgatni.
