Aki a harmadik Foals lemezzel akarta pótolni a csapat előző korongjának hiányosságait, az csalódni fog, ez ugyanis még mindig nem az az album, amit hallani szeretnénk.
A legkézenfekvőbb válasz az, hogy nagyon sehova, a Foals ugyanis keveset módosított a korábban kiforralt képletén, így még mindig az a cirógató, kissé tán hűvös, mégis bensőséges hangulat áramlik a dalokból, melyek ugyanúgy tudnak artisztikusak és a maguk módján slágeresek is lenni egyszerre. A különös ritmikai megoldásokat ezúttal talán sikerült visszaszorítani a tagoknak, és szerencsére mintha arra is határozott kísérletet tettek volna, hogy egy kicsit szélsőségesebb elemeket is beépítsenek a zenébe, ami már csak azért is jó, mert a TLF anno pont azért volt annyira bosszantó, mert bár az látszott, hogy a Foals nagyon is szerette volna, hogy a világ végre komolyan vegye, az ötösnek sajnos nem volt mersze tizenkilencre lapot húzni és inkább megmaradt egy ambiciózus, ám eredeti, úttörő gondolatoktól mentes, semleges pop/rock zenekarnak. Ezúttal azonban a friss dalok majdnem mindegyikében észrevehetünk egy-egy olyan elemet (kolomp az Everytime-ban, a Late Night fura funkja, karibi ritmusok az Out Of The Woods-ban), amelyek érdekesebbé, sőt, belevalóbbá teszik a szerzeményeket, és amikor az Inhaler refrénjében Yannis Philippakis frontember egyszerre ereszti ki a hangját, illetve indul be a kissé meglepően Led Zepes/Rage Against The Machine-es riffszörnyeteg, az egyrészt azért már egy picit talán túllő a célon, másrészt viszont végre valahára kiszabadítja a formáció abból a tetemes méretű identitástalanságból, amely igen vastagon ráragadt az évek során. Mégis, mindez sajnos még mindig kevés. Az imént felsorolt szegmensek ugyanis nem szolgálnak elég érdekességgel ahhoz, hogy kitartsanak a lemez egyébként is túl hosszú ötvenperces játékidején keresztül, ráadásul a legtöbb számban a csapat még mindig nem mer olyan határozott, magabiztos kijelentéseket tenni, mint mondjuk a Providence harapós poszt-punkja vagy a már említett klipdal merész húzásai. Így sajnos jó pár szerzemény megreked egy átlátszó, halovány ötletfoszlánynál, amit a kvintett egyszerűen nem mer a saját képére formálni. És ez a legnagyobb probléma: hogy a Foals továbbra is egy bekategorizálhatatlan, arcnélküli együttes marad, amely sajnos rendesen belesüppedt ebbe az art-rockos, szofiszti-indies, U2-s mocsárba. A csapatnak nincs személyisége, nincsenek jól megkülönböztethető stílusjegyei, ráadásul a tettrekészség is hiányzik belőle ahhoz, hogy átlépje az igazán primér zenekarok csarnokába vezető küszöböt - és amíg ez az állapot a továbbiakban is fennáll majd, garantált a srácok kívülmaradása a brit minőségi élvonalból. Közhelyes, közönséges és sajnos csak nagyon ritkán lebilincselő így az összhatás, a helyzet viszont még mindig nem reménytelen: bízzunk benne hát, hogy nem a Holy Fire a zenekar legvégső fejlődési stádiuma.
51%