Aki a harmadik Foals lemezzel akarta pótolni a csapat előző korongjának hiányosságait, az csalódni fog, ez ugyanis még  mindig nem az az album, amit hallani szeretnénk.

Annak idején a Foals is egy volt az óévtized közepének poszt-poszt-punk hullámának utolsó utáni nyalábját meglovagoló fiatal zenekarok közül, és becsületére váljon, hogy adott is a korszaknak még egy utolsó istenes slágert az örökzöld Cassius személyében, ám a csapat izgága, matekos ütemekkel és fúvósokkal tarkított táncos-urbánus indie rockja bármennyire is eredeti volt az Editors vagy az Arctic Monkeys szürkeségéhez képest, az oxfordi fiúk '08-as Antidotes című debütjén azért bőven lehetett volna még mit gyúrni - főleg a szerzemények terén. Két évvel később aztán újult erővel indult csatába a formáció, ám míg a remek párhuzamként emlegethető Horrors a második lemezén bravúrosan nőtte ki első munkája itt-ott azért zavarba ejtő elemeit, addig a Foals a beérés egy kissé átlátszó, sőt irritáló formáját választotta: kiszámított komolyság és talmi művésziség sugárzott ugyanis a sokak által benyelt 2010-es Total Life Foreverből, amely valójában egy uncsi, hazug, hatperces számokkal és nagyon "mély" víziókkal telepakolt, még színes összetevői ellenére is kissé lelombozó korong lett. Az anyag így persze nem váltotta meg a popszínteret, ám a nagyobb fesztiválok középes méretű színpadain egy-egy koraesti idősáv megkaparintására mégis elég volt, és most, három évvel a nagy váltás után akaratlanul is az ötös arcához szegeződik a kérdés: innen vajon merre tovább?


A legkézenfekvőbb válasz az, hogy nagyon sehova, a Foals ugyanis keveset módosított a korábban kiforralt képletén, így még mindig az a cirógató, kissé tán hűvös, mégis bensőséges hangulat áramlik a dalokból, melyek ugyanúgy tudnak artisztikusak és a maguk módján slágeresek is lenni egyszerre. A különös ritmikai megoldásokat ezúttal talán sikerült visszaszorítani a tagoknak, és szerencsére mintha arra is határozott kísérletet tettek volna, hogy egy kicsit szélsőségesebb elemeket is beépítsenek a zenébe, ami már csak azért is jó, mert a TLF anno pont azért volt annyira bosszantó, mert bár az látszott, hogy a Foals nagyon is szerette volna, hogy a világ végre komolyan vegye, az ötösnek sajnos nem volt mersze tizenkilencre lapot húzni és inkább megmaradt egy ambiciózus, ám eredeti, úttörő gondolatoktól mentes, semleges pop/rock zenekarnak. Ezúttal azonban a friss dalok majdnem mindegyikében észrevehetünk egy-egy olyan elemet (kolomp az Everytime-ban, a Late Night fura funkja, karibi ritmusok az Out Of The Woods-ban), amelyek érdekesebbé, sőt, belevalóbbá teszik a szerzeményeket, és amikor az Inhaler refrénjében Yannis Philippakis frontember egyszerre ereszti ki a hangját, illetve indul be a kissé meglepően Led Zepes/Rage Against The Machine-es riffszörnyeteg, az egyrészt azért már egy picit talán túllő a célon, másrészt viszont végre valahára kiszabadítja a formáció abból a tetemes méretű identitástalanságból, amely igen vastagon ráragadt az évek során. Mégis, mindez sajnos még mindig kevés. Az imént felsorolt szegmensek ugyanis nem szolgálnak elég érdekességgel ahhoz, hogy kitartsanak a lemez egyébként is túl hosszú ötvenperces játékidején keresztül, ráadásul a legtöbb számban a csapat még mindig nem mer olyan határozott, magabiztos kijelentéseket tenni, mint mondjuk a Providence harapós poszt-punkja vagy a már említett klipdal merész húzásai. Így sajnos jó pár szerzemény megreked egy átlátszó, halovány ötletfoszlánynál, amit a kvintett egyszerűen nem mer a saját képére formálni. És ez a legnagyobb probléma: hogy a Foals továbbra is egy bekategorizálhatatlan, arcnélküli együttes marad, amely sajnos rendesen belesüppedt ebbe az art-rockos, szofiszti-indies, U2-s mocsárba. A csapatnak nincs személyisége, nincsenek jól megkülönböztethető stílusjegyei, ráadásul a tettrekészség is hiányzik belőle ahhoz, hogy átlépje az igazán primér zenekarok csarnokába vezető küszöböt - és amíg ez az állapot a továbbiakban is fennáll majd, garantált a srácok kívülmaradása a brit minőségi élvonalból. Közhelyes, közönséges és sajnos csak nagyon ritkán lebilincselő így az összhatás, a helyzet viszont még mindig nem reménytelen: bízzunk benne hát, hogy nem a Holy Fire a zenekar legvégső fejlődési stádiuma.