A Trafó idén ismét vendégül látta Jérome Belt, aki a mostani alkalomra egy különleges társulattal készült. A  különleges szót nem én választottam, hanem az egyik szereplő.

Aki maga is különleges, ahogy a társulat, a Theatre Hora többi tagja szintén. A rájuk kíváncsi nézőkkel egyetemben. Sőt, még azok is különlegesek, akik nem kíváncsiak erre – mondjuk ők leginkább különlegesen érzéketlenek.



Én tulajdonképpen azért nem vagyok jó kritikus, mert általában meghat, ha valaki elég bátor ahhoz, hogy megossza a közönséggel, amit gondol, amit érez, és ami ő maga. Mert ehhez nagyon nagy bátorság kell - elviselni a közvetlen reakciókat, akár rossz, akár jó. Képzeljük el, hogy mekkora bátorság kell akkor, amikor már kívülről is látszik rajtunk, hogy különlegesek vagyunk?

Hogy a színészek nagyja Down-kóros, a többieknek pedig egyéb fogyatékossága van, azt pont leszarom. Feljöttek a színpadra, megálltak előttünk, hunyorogtak egy kicsit a reflektorokba, igazgatták a mikrofonállványt, és egyesével, őszintén elmondták, hogy mi a helyzet. Kik ők, mit csinálnak, hogy érzik magukat. Az első reakciómat, a „hát megzabálom az összeset" az előadás felénél felváltotta a „mindjárt sírva fakadok", aztán az „ez biz' príma".

Eltáncolták szépen sorban azt, amik ők, és ez a fajta kendőzetlen, színpadra állított őszinteség egészen eltérő érzéseket váltott ki a közönségből. Szerintem kicsit túlgondoltuk az egészet, miközben a színpadon üldögélő, folytonos interakcióban lévő társulat a maga természetességével élte meg a helyzetet. Egy pillanatig nem jöttek zavarba. Nem érezték, hogy elhatárolódnának tőlünk. Csak épp ott voltak, ahol mi, és megmutatták nekünk, mennyire sokrétűen élik meg a saját életüket, és hogy ez mennyire egyszerűen kivitelezhető.

Tudták, hogy hol vannak, és hogy mit csinálnak. Nem voltak kiszolgáltatottak, elesettek vagy gondoskodásra szorulóak, épp ellenkezőleg. Elvégre nekik van több kromoszómájuk, nem? Ezért tetszett az a válasz a leginkább a Milyen fogyatékosságod van? kérdésre, hogy nem tudom. Miért, van egyáltalán?

Vagy inkább annak, akik kinevetik őket?

Gratulálnom kell Jérome Bel-nek, hogy sikerült összeraknia ezt a darabot, és egy pillanatig sem éreztem, hogy túl sok lenne. És gratulálok a színészeknek, hogy ügyesebben merik vállalni saját magukat, mint én.