Egy festő, aki nem fél. Érzi, hogy az élet folyam-szerű, áramló, ezért imádja a kis folyókat, ezért imádja az esőt. Talán az esőt szereti a legjobban.
Egy szerény, derűs ember ül a folyóparton, s nem csak néz, hanem lát is. Látja, ahogy „telik, de nem múlik" a világ. Betelnek sorsok, betelik az ember élete, de az alap vágyak és történetek sosem múlnak, s ebben a nem múlásukban tűnnek úgy, mintha ismételnék saját magukat.
Egy alkalommal a szombathelyi Mediawave fesztiválon csavarogtam, és Szabolcs éjjeli menedék gyanánt felkínálta műtermét. Örömmel fogadtam el, mert mindig is szerettem festők és szobrászok műtermében és otthonában téblábolni, körülnézni, szaglászni. Felfedezni valami apróságot, amit sem a képeik, sem a szavaik nem árultak el. Nyomozónak képzeltem magam, aki kideríti, hogy miféle különös eszközzel fog be Mészáros Szabolcs vizet és fényt. Úgy képzeltem fiatal lányok könnyeit keveri festékébe, s véletlenül elvesztett hosszú szőke és barna és fekete hajszálakból sző vásznat. Műterméről pedig azt hittem, hogy aki ennyire derűs, nyugodt, természeti képeket fest, az csak és kizárólag valami patak partján, erdő mélyén alkothat egy gyönyörű kisházban.
Mondanom sem kell, Szabolcs műterme közvetlenül a vasútállomás mellett volt Szombathelyen, egy ipari épületnek kinéző, rettentően szocreál művház emeletén. Az ablak alatt sínek, vas és drót mindenütt. A teremben elegáns káosz, ahogy beléptem, s mikor magamrahagyott, bevallom előbb körülnéztem könnyes-edénykék, hajszálgyűjtemény után. Egyiket sem találtam. Minden eszköz és festék teljesen normális, művészeknél megszokott volt. Az állványon ott állt egy folyós kép, rajta talán a Rába, úgy képzeltem. A kép ragyogott.
Ott feküdtem szemben a képpel, aludni – a folyton ide-oda tolató, sípoló, kattogó vonatok miatt – hunyásnyit sem tudtam. Ha nem lett volna ott az az egyetlen festmény, akkor talán kétségbe is esek, menekülőre fogom, de ott volt, s egyszer csak az éjszaka feloldotta könnyeit, és sűrűn ömleni kezdett kint az eső. Ott álltam a műtermében, néztem, amint az eső szinte összemossa a vezetékek sűrű szövetét, ahogy a nagy ablakokon ez a vas és acél, zaj és ricsaj szolidan elmosódik az égi víz kegylméből. Ezeken a nagy üvegtáblákon keresztül szűrődött be, immár az elmosódásban megenyhülő, s egyre valószínűtlenebbül türkizzé és azúrrá olvadó fény, mely imént még sárga és sápadt volt, s az állomás lámpásaiból tört elő. Sosem láttam ilyen esőáztatta üvegtáblákat, melyben ennyire megenyhül vas és zaj. Már nem zavart, hogy semmit sem tudtam aludni, és esélyem sem volt a pihenésre, mert megértettem mit kell tennem. Hagytam, hogy ez a fény teljesen betöltse tekintetemet, majd megfordultam, lassan, nagyon lassan a festmény felé.
Ott voltam a parton, az örök folyam partján. Sétáltam a tájban, melyet mindenütt betölt a víz és fény. Lassan lépdeltem egyre közelebb a nagy folyamhoz, láttam mint áramlik minden tova, láttam, hogy hogyan „telik, de nem múlik". Ne legyenek kétségeink a festészet hatalmát illetően. Kapukat képes néhány kép megnyitni, melyeken keresztül áramolni kezd felénk a megtisztító víz és az átható fény.
Jeles, Jordán, és a többi kiváló színész és rendező, a jobbnál-jobb darabok mellett talán a most kiállított néhány Mészáros-festményért is érdemes elmenni a szombathelyi Weöres Sándor Színházba, nem beszélve az ásványvíz kiállításról.
A Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság és a Weöres Sándor Színház szervezésében a Víz Világnapja alkalmából nyílt a Weöres Sándor színházban Ásványvíz-kiállítás és Mészáros Szabolcs festőművész kiállítása. A megnyitó házigazdája Jordán Tamás igazgató, Kossuth-díjas színművész volt. Köszöntőt mondott Gaál Róbert igazgató (Nyugat-dunántúli Vízügyi Igazgatóság). Közreműködtek: Tanai Erzsébet népdalénekes és Németh Tamás tárogatóművész. A kiállítás április 7-ig látogatható.