A Nine Inch Nails egykori vezetője párjával és korábbi zenésztársával alapított zenekart How To Destroy Angels néven, a debütalbum azonban sajna nem nyújt tartós élményt.

Annak ellenére, hogy az 1989 óta zakatoló Nine Inch Nails megalakulása után húsz évvel egy Budapestet is érintő turnén búcsút intett a világnak, a csapat agya, vagyis Trent Reznor korántsem ült a babérjain. Bár a vezető már az addig sem volt híján a merész ötleteknek (emlékezzünk csak a pre-NIN korabeli remek Exotic Birds-re!), a feloszlatás/szünetbejelentés után aztán végképp kiélhette vágyait: elsősorban Atticus Ross-szal kezdett bele két David Fincher-film zenéjének megkomponálásába (A tetovált lány, Social Network - A közösségi háló – ez utóbbi soundtrack még Oscar-díjat is kapott), ám populárisabb kötődéseit sem hagyta maga mögött; családi vállalkozást indított ugyanis újdonsült felesége, a filippínó származású Mariqueen Maandig és a már említett Ross, illetve Rob Sheridan társaságában (aki, igaz, inkább az együttes vizuális oldaláért felel). A kompánia nem siettette el a dolgokat, hiszen kb. 2010-es megalakulása óta csupán egy How To Destroy Angels és egy An Omen című EP bocsátott közre, igaz, a második kiadványról néhány szerzemény a formáció '13-as első stúdióalbumán is helyet kapott, amely végül a Welcome Oblivion nevet kapta.



A közreműködőkből kiindulva a Nine Inch Nails életművének, Reznor & Ross két filmzeneanyagának, valamint egy Playboy kihajtható poszterének keresztezését remélhetnénk a HTDA bemutatkozó lemezétől, és nagyon nem is járunk messze az igazságtól. A csapat ugyanis (nem meglepően) erősen elektronikus, indusztriál közeli zenét produkál, amibe itt-ott szervesen beleszövődnek finom ambientes zörejek/textúrák, valamint különböző hangulatfestő elemek, melyek összességét tovább árnyalja Maandig énekhangja, lévén, hogy ő a kompánia fővokalistája, valamint legnyilvánvalóbb megkülönböztető jegye férje korábbi munkáitól. Ám nagy meglepetések még így sem érhetik az érdeklődőket, ugyanis a mű mind összetételében, mind hangulatában, mind pedig minőségében közel azonos szinten van a NIN-vezér elmúlt években kiadott dolgaival, de ez még nem is lenne probléma, ha az album nem pont ott hasalna el, ahol a legnagyobb újdonságot szeretné nyújtani: furcsa módon ugyanis épp a női tag a leggyengébb láncszem a csoportban. Tisztasága ellenére az ara orgánuma sajnos nem túl karakteres, ráadásul éneke sokszor elveszik a sok apokaliptikus berregés és ciccegés között; amikor pedig rendesen, érezhetően előre van tolva a hangja (pl. a How Long? esetében), akkor meg annyira Spice Girls-ös az összhatás, hogy már a hallgatók kezdik kellemetlenül érezni magukat. Persze szó se róla, még ennek ellenére is vannak kifejezetten jó pillanatai a korongnak, a We Fade Away bálnanyöszörgése és a jégkorszakot bendzsóval a kezében átvészelő Ice Age ugyanis okozhat egy-egy emlékezetesebb percet, viszont nehéz elképzelni, hogy valaki az új évezred Bors Őrmestereként hordja majd a hóna alatt a lemezt, a hatvanöt perces játékidő pedig eleve túl hosszú ahhoz, hogy csak két dal miatt tegyük fel az egész anyagot. Így bár nem zavarba ejtően kellemetlen, de nem is egyértelműen figyelemre méltó a végeredmény, mindezek tekintetében pedig jobban tesszük, ha inkább maradunk a Nails diszkográfiánál - már csak azért is, mert a produkció épp feléledni látszik hamvaiból.