Kellenek a hagyományok, a szokások, a rituálék – a róka is megmondta a Kishercegnek. Hiába próbálom posztkamasz lázadással tagadni, óhatatlanul belecsúszom.
Na de. Apám tessék-lássék, jelzésértékű, kicsit sem túlzásba vitt locsolási szokása egyébként néha tökéletesen példázza egyéb jellemvonásait. Annyira azért nem bátor, hogy szakítson a hagyományokkal, meg hát két lánya van. A félelem, gondolom én, hogy valamelyikünk még a nyakára penészedik, megtölteti vele reggel azt a szürkülő, vízköves poharat. Ugyanakkor nem is az a nagy bohém, inkább óvatos duhaj, aki nagy tisztelője ugyan a női nemnek, de eszébe sem jut bármelyikért csak úgy megdögleni. Nem-nem. Biztonsági játékos. Nem kockáztat azzal, hogy a nyakunkba önti az egészet, csak sprickol egy kicsit. Aztán idvezült mosollyal elhagyja a szobát, hogy ez is megvolt, még sincs este, és milyen gálánsan oldotta meg a feladatot megint.
Aztán ott vannak az olcsó kölnis locsolók. Sietve, kapkodva esnek be, rohantak az előzőtől és rohannak a következőkhöz, miközben észre sem veszik, hogy összetört a csokitojás a zsebükben, az ingujj megmártózott valami szaftban, és versszavalás közben lassan szivárog belőlük a kisüsti szilva. Az aluljárós kölni üvegét próbálják annyira marokra szorítani, hogy ne látszódjon az ára, amit rajta felejtettek, de a tény felett, hogy a szaga mindent elárul, nagyvonalúan átsiklanak. Ők a kedvenceim, bámulatos képességgel tudják mindig épp azt hazudni, amit hallani akarok. Trógerek. Lókötők. Imádnivalóak. És a soron következő hervadó virágszál is ugyanezt fogja rólunk gondolni.
A következő kaszt a drága parfümös bájgúnárok csoportja. Kocsival jönnek, vasalt ingben, szeszt nem fogyasztanak (ez már eleve visszatetsző), a hímestojásokat erre rendszeresített szállítóeszközbe helyezik, és ragaszkodnak a jól bevált locsolóversekhez. A humoruk annyi, mint nekem ébredéskor, de nagyon tisztelettudóak, és ha szépen mosolyogok, tesznek egy hülye poént a nősülésre. Nyilván nem velem, amikor a locsolkodás elején már részegebb vagyok, mint ők.
A beeső szomszéd és rokon gyerekhad a fő attrakció, ki mi újat tanult, mekkorát nőtt, és már le sem kell hajolnom, hogy meglocsoljanak, aminek az egyre inkább hasogató derékfájásom miatt igazán örülök. Annak még jobban, hogy elviszik a csokitojások háromnegyedét, és nem én fogom unalmamban meg plusz három pálinka után elnyammogni, mert olyankor hajlamos vagyok elfelejteni a genetikus hízékonyságomat.
A vödrös-hagyományőrző különítmény is megvolt egyszer, köszönöm. Élménynek élmény, egy percet nem öregedtem azóta természetesen, de ahhoz kert kell, én meg egy gangos bérházban lakom – idén tehát ez valószínűleg kimarad.
Abban még bízom egy kicsit, hogy lesz egy stílusos, szódásüveggel érkező, tántoríthatatlan fickó, aki arconküld vízzel, aztán előránt a hóna alól egy üveg bort is.
Vagy idén is inkább halálra zabálom magam főtt tojással.
