Négy esztendő után először jelentkezett új koronggal a The Flaming Lips, a banda története azonban sajnos nem folytatódik olyan csodálatosan, mint az eddigiekben.

A Lips-ről nálunk legutóbb a 2012-es válogatáskorongja révén esett még szó, amely alapján nyilvánvalóvá vált, hogy a vígan eltöltött elmúlt esztendők sokkal inkább a tagok ötleteinek extrém megvalósításáról (gumicukor-koponya, gumicukor-embrió, iPhone-szimfónia, seregnyi kollaboratív dal, stb.), mintsem magukról az ötletekről szóltak. És bár igaz, hogy az anyag muzikális értelemben nem hagyott túlságosan mély nyomot az hallgatókban, nyugodtan elnézhettük azt egy kisebb kitérőnek, ami tíz év és négy kiváló lemez után igencsak kijárt a csapatnak, noha azt is be kell vallanunk, hogy némi aggodalomra is feltétlen okot adott a dalcsokor: a szerzemények minősége ugyanis jelentős mértékben elmaradt az oklahomaiak korábbi stúdióalbumaihoz képest. Ez pedig már csak azért is volt nyugtalanító, mert a '99-es The Soft Bulletin óta a formáció nemhogy hibázni nem tudott, de tényleg rendre őrülten mesteri alkotásokkal rukkolt elő, és annak ellenére, hogy sokan úgy gondolták, az FL már le sem fog térni a minőségi space-progrock pályájáról, most bizony fölötte lebeg annak a veszélye, hogy ugyanott köt ki, ahonnan harmincvalahány éve elindult: vagyis a bizarr, furcsa, de nem különösebben kiemelkedő zajzene partjainál.



Furcsa, mert úgy tűnik, hogy az a fojtogató feszültség, ami a The Terror albumot megelőző hónapokat körbe lengte mintha magát a mű elkészültét is befolyásolta volna, a korong ugyanis egy szorongó, csüggedt és tanácstalan anyag lett, ami hangzásilag még mindig leginkább a 2009-es Embryonic-on található recsegős-karistolós garázsrockhoz áll közel, ám amíg az említett duplalemezből még szétcsúszó, kaotikus mivoltja ellenére is sugárzott a kedv és a kreativitás, addig folytatása valamiért lemond mindarról, amit az együttes ez idáig elért. Jó példa erre, hogy a kozmosz most is ugyanúgy a zenekar eszköztárában található, mint az eddigiekben, ám míg mondjuk a Yoshimi Battles The Pink Robots vagy az At War With The Mystics is boldogan lubickolt a témában, addig az új kiadványon a tagok rájöttek, hogy az űr valójában egy üres, nyomasztó és magányos hely, ahol ráadásul még levegőt sem lehet kapni. Ezt az érzést erősítik az emberben a meglehetősen ósdi, összekukázott elektronikus effektek, a különböző gépi búgások és bippegő radarhangok, amit további érces gitárokkal és sötét, ambientes rétegekkel toldanak meg, útközben sajnos megfeledkezve arról, hogy az előző évtizedben ők bizony egy popzenekarként tevékenykedtek. Nem arról van szó, hogy túlságosan burjánzó, illetve szabad szellemiségű lenne az egész hajcihő, vagy hogy a szerzemények ne követnék a verzé-refrén-verzé struktúrát, hanem arról, hogy a csapat vagy nem tud, vagy nem akar pozitív hangulatot árasztani magából, és látszólag szemet hunyt a fölött, hogy az FL annak idején mekkora energiákat és érzelmeket volt képes megmozgatni mindössze néhány perc leforgása alatt. A nagyszerű megszólalást lo-fi recsegés, a fantasztikus himnuszokat pedig közönséges, dísztelen darabok váltották le, az eleve szúrós légkört pedig még egy jó nagy adag apátia is megfertőzte: a közreműködők ugyanis közömbösen, érdektelenül játszanak, amikor pedig a dolog valamennyire eltolódna egy erősebb hangulat irányába, akkor is annyira szomorú lesz az összkép, hogy úgy tűnik, végleg elvesztették a hitüket abban, amit csinálnak - ezt szem előtt tartva pedig nehéz dicsérő szavakkal illetni a végeredményt. Igaz, néhány pillanatra talán derülni látszik az összkép, de persze (jellemzően) ez is csak az egyik bónuszdal alatt érzékelhető: intenzív lüktetésével és felszabadult dallamával a Sun Blows Up Today ugyanis nem csupán egy kis vigaszt nyújt a sok csalódásért, hanem már egy újabb, jobb világ felé is kalauzol minket, ahová remélhetőleg a Lips is tartozni fog majd, mire elkészül következő albumával.