Én meg a moziban, ahol a vásznon két, általam ambivalensen kezelt témát gyúr épp össze az észt rendező, Ilmar Raag.
Nem igazán rajongok Párizsért, és nehezen értem meg azokat, akik átszellemült áhítattal tudják a várost emlegetni. Így nehezemre esett átéreznem Anne, a középkorú észt ápolónő csendes álmélkodását, miután egy munka Párizsba szólította.Anne-t egy idős, észt származású nőápolásával bízzák meg, akiről hamar kiderül, hogy nem sokat őrzött meg észt gyökereiből, és a párizsi észt közösséggel sincs túl jóban egy évtizedekkel ezelőtti konfliktus miatt. Frida kellemetlen, akaratos és erőszakos nő, aki nem igazán tud megbarátkozni sem az öregedés, sem az elmagányosodás, sem pedig az ápolásra szorulás gondolatával.
Innentől kezdve evidens, hogy a film nagyrészt arról szól, hogy próbál meg az egyszerű, kedves, naiv és őszinte Anne a nagyvilági, kicsapongó múlttal rendelkező, sértődött Frida közelébe férkőzni. Ez pedig a másik téma, ami mostanában nem fekszik nekem, mert eleget látom én ezt otthon más szereposztásban.
Ráadásul Haneke nagysikerű, és valóban hatásosra és finomra sikeredett Szerelem című filmje majd' minden egyes jelenetben az eszembe jutott - és Raag filmje gyakorlatilag olyannak tűnt így, mint egy laza, gyengébb vázlat valami sokkal komolyabb alkotáshoz.
Az Egy hölgy Párizsban szépen vezeti végig a rafkós, vén spiné és a jó szándékú ápoló kapcsolatának fejlődését és konfliktusait, de nem igazán megy bele keményen a dologba. Visz egy kis megalázást, egy kis közeledést, egy kis hisztit, egy kis rádöbbenést a filmbe, de semmit sem igazán komolyan. Erre jó példa Frida és a volt szeretője, Stéphane kapcsolata, aki évtizedekkel fiatalabb az asszonynál. Stéphane figurája, aki inkább a munkába menekül, mintsem hogy a magányos asszonnyal törődjön, megadná a lehetőséget, hogy a rendező olyan dolgokról beszéljen, amikről kevés szó esik. Ez a szál – hogyan áll egy ereje teljében lévő férfi a volt szeretője öregségéhez – jobban érdekelt volna, mint amennyit kaptam belőle.
Reménykedtem valami frappánsabb lezárásban is, ám ezt az örömet sem kaptam meg a rendezőtől – sebaj, legalább nem volt sírás a végén.
A kissé óvatos rendezés ellenére a szereplőkre nincs panasz: Laine Mägi finoman és csendesen alakítja a nagyvárosba csöppent, egyszerű észt nőt, Jeanne Moreau pedig annyira jelen van a vásznon, hogy szinte érezni a Chanel No. 5 illatát. Mert mi mást használna egy párizsi nő. Megöregedett, az tény, de az is, hogy vállalja, és ez szép.