Tíz évvel legutóbbi lemeze után örömmel jelentjük: David Bowie visszatért, és nem is akárhogyan. Él, virul, és ami a legfontosabb, alkot.

Noha az elmúlt hónapok tömve voltak meglepő comebackek bejelentéseivel (Daft Punk, My Bloody Valentine, Suede, Queens Of The Stone Age, stb.), a legnagyobb megrökönyödés nagy valószínűséggel az új David Bowie album hírének nyomán keletkezett. A sokáig aktív legenda ugyanis a millenium eljövetelével úgy tűnt, végleg nyugdíjazta magát, hiszen a tíz évvel ezelőtti Reality után (mostanáig) nem adott ki új anyagot és a koncertszínpadoktól is tisztes távolságban maradt, mivel a szívbetegsége miatt már csak alkalmanként volt hajlandó fellépni. Így Bowie popzenei karrierje véget érni látszott, bár igaz, így sem volt szegényesnek mondható az életpálya: a 70-es években kiadott lemezei mennyiségét és minőségét azóta sem volt képes megismételni egyetlen szólista vagy együttes sem, és bár a későbbi esztendők alatt azért már halványabban tündöklött csillaga, a mai napig generációk tekintenek rá félistenként. Ilyen hirtelen feltámadásra azonban még a legfelkészültebb rajongók sem számíthattak, mesterük huszonnegyedik stúdióalbumának munkálatai ugyanis a lehető legnagyobb titokban zajlottak olyan ősrégi barátok társaságában, mint a gitáros Earl Slick vagy a számos kiváló Bowie korongon producerkedő Tony Visconti, aki szerint az énekes a közhiedelemmel ellentétben nagyon is jó egészségnek örvend, a 2013-as The Next Day alapján pedig csak megerősíteni tudjuk ezt az állítást.



Hiszen amennyire trotty fing zenét vetített maga elé a beharangozóként kiadott Where Are We Now?, a dal annyira megtéveszti az embert az anyag összképét illetően, az ugyanis egy meglehetősen energikus, kicsattanó formában tálalja az énekest. Persze azért a nosztalgia sem marad el a Potsdamer Platz emlegetésétől a '77-es "Heroes"-t módosító borítón át az itt-ott azért visszaköszönő régi motívumokig, mégis, a lemez annyira sodró és figyelemfelkeltő, hogy főhősünk kétségtelenül letagadhatna 10-15 évet a korából. Már a címadó szerzemény is olyan erősen rúgja be az ajtót, hogy önkéntelenül is muszáj a ritmusra bólogatnunk, de ami a legjobb, hogy az album maradéka miatt sem maradunk hoppon, hisz a művész korántsem felejtett el kicsit szürke, kicsit komoly, egy középkorú ember világához remekül passzoló és persze kétségtelenül emlékezetes dalokat írni, amelyekből nem a visszatérés kényszerszaga, hanem valódi alkotói kedv tükröződik. Ez egyébként a korong legnagyobb erénye: vagyis az, hogy nem a bizonyításvágy süt belőle, hanem Bowie új keletű kreativitása, amely meglepően jól csapódott le az anyag kategóriákba nem illő, leginkább csak simán rockzenének tekinthető (talán a Lodgerre és a Diamond Dogs-ra hasonlító) hangzásvilágában. Persze nyilván nem kell kordefiniáló mesterműre gondolni a The Next Day esetében, ám a karrier elmúlt huszonvalahány esztendejének tekintetében tényleg meglepően sok erős perccel tud szolgálni a mű, amelynek még a gyengébb részei is furcsán beilleszkednek a nagy egészbe. Így pedig még változatossága ellenére is koherens marad az album: furcsán botorkáló jazz (Dirty Boys), némi drum 'n' bass áthallás (If You Can See Me), refrénmentesen megkapó rockos darab (The Stars (Are Out Tonight)) és könnyedén értelmezhető popszám (pl: I'd Rather Be High) fér meg békésen egymás mellett, és noha a kiváló életmű, valamint az igencsak felcsigázó tízéves szünet könnyedén elfogulttá tehet minket, nem kell aggódnunk, az énekes friss lemeze ugyanis a körülmények nélkül is egy időtálló, kifejezetten markáns munka lett, amely újra és újra felhívja a figyelmünket arra, hogy David Bowie él, virul, és ami a legfontosabb: alkot.