Ötödik nekifutásra a Strokes gyorsabban készített lemezt, mint karrierje alatt eddig bármikor, a Comedown Machine azonban szerencsére képes tartani a tempót.

A Strokes gárdáját az előző évtizedben felfutott, és saját maga által erősen inspirált/előrevetített gitárformációk nagy részével szemben az különböztette meg egyértelműen, hogy még kezdeti viharos előretörését követően is képes volt hallgatható, sőt, kifejezetten jó anyagokkal előrukkolni: a befutást meghozó, rozoga 2001-es Is This It ugye vitán felül maga volt A kordefiníció, a debütről két esztendővel később leindigózott Room On Fire még ma is megállná a helyét a nemzetközi mezőnyben, a '06-os First Impressions Of Earth is (kb. számok harmadától eltekintve) egy ízig-vérig fasza modern rockalbum lett, a legutóbbi Angles pedig még most visszahallgatva sem okoz különösebb csalódást - igaz, az azt  megelőző ötéves kihagyás simán tropára vághatta volna a csapatot. De hogy mégsem tette, arra a legfrissebb mű bizonyíték. Már a negyedik korong megjelenése után is érkeztek információk arról, hogy a következő lemez hamarabb is elkészülhet, mint azt a rajongók remélnék, bár bizonyára pont annyira kevesen fogadtak volna arra, hogy ez lesz a zenekar legrövidebb idő alatt megszülető munkája, mint annak idején arra, hogy bemutatkozása után egy évtizeddel is képes lesz érdekeset nyújtani a New York-i kompánia. Pedig mindkét tipp bejött: kellemetlen mellényúlásoktól és szégyellnivaló kiadványoktól mentes életművével a háta mögött a Strokes ugyanis megmaradt egy méltóságteljes együttesnek, amiért egyáltalán nem ciki lelkesedni, és ami ráadásul most aktívabb, mint valaha.


Az ötösről alkotott kép a friss album megérkezésével nem fog nagyban módosulni, vagyis aki eddig is rühellte őket, az most sem fog beléjük szeretni, és aki már régebb óta szimpatizál a kvintettel, annak a CM is be fog jönni legalább egy nagyon picit. A korong se nem vezeti vissza a banda gyökereit az ezredforduló poros, összemaszatolt megszólalásához, se nem próbál annyira korszerű lenni, mint anno a First Impressions igyekezett, így talán az előző anyag prizmaszerű változatosságához hasonlítható, noha talán kicsit egységesebb, összetartóbb arculattal bír. Persze akárcsak az eddigiekben, némi újítás ezúttal is megfigyelhető, a csapat ugyanis sokszor olyan szokatlanul lefojtva, lélegzet visszatartva zenél, hogy nem is feltételeznénk azt, hogy egy öttagú zenekarról van szó: Fabrizio Moretti dobjai úgy szólnak, mintha gyufaszálakkal vernék őket, a korábbiakhoz képest a gitárok is a szoba sarkából kuksolnak elő szégyenlősen, ráadásul Julian Casablancas is vagy felölti a kicsit talán már túl gyakran használt fejhangját, vagy pont úgy suttog maga elé, mint aki attól fél, hogy a szomszédok felébrednek a zene hallatán. Persze szerencsére mindez nem válik az alkotói zseni kárára, és végül is pont ez az, ami az együttes mentőmellényeként szolgált eddigi karrierje során: hogy van egy sajátos, könnyen beazonosítható és szerethető, egyedi dallamvilága, amely legtöbbször a friss munkán is érvényesülni tud. Bár kétségtelen, hogy a kísérletezés néha hülyén veszi ki magát (One Way Trigger), és a szokatlanul félénk darabokkal (Call It Fate, Call It Karma; 50-50) is kicsit nehéz mit kezdeni, azonban a tipikusnak is nevezhető szerzemények (80's Comedown Machine, Happy Ending) változatlan örömökkel szolgálnak, ráadásul ezúttal is akad egy-egy olyan egy szám (All The Time, Slow Animals) ami miatt már eleve megérte elkészíteni a lemezt. És igaz, hogy a kvintett millenium-körüli jelentősége már régen a múlt ködébe veszett, de még akkor is korai lenne leírni a formációt, ha már butaság abban reménykedni, hogy a banda képes a Comedownnál fajsúlyosabb dolgokkal előállni - hiszen a tagok életkorát, valamint a mögöttük álló anyagokat elnézve kifejezetten kellemes érzés, hogy a Strokes még ma is tud élvezetes munkákat produkálni, és nem ragadt le egy megsárgult, tizenkét éves NME címlapfotó szintjén.