Ötödik nekifutásra a Strokes gyorsabban készített lemezt, mint karrierje alatt eddig bármikor, a Comedown Machine azonban szerencsére képes tartani a tempót.


Az ötösről alkotott kép a friss album megérkezésével nem fog nagyban módosulni, vagyis aki eddig is rühellte őket, az most sem fog beléjük szeretni, és aki már régebb óta szimpatizál a kvintettel, annak a CM is be fog jönni legalább egy nagyon picit. A korong se nem vezeti vissza a banda gyökereit az ezredforduló poros, összemaszatolt megszólalásához, se nem próbál annyira korszerű lenni, mint anno a First Impressions igyekezett, így talán az előző anyag prizmaszerű változatosságához hasonlítható, noha talán kicsit egységesebb, összetartóbb arculattal bír. Persze akárcsak az eddigiekben, némi újítás ezúttal is megfigyelhető, a csapat ugyanis sokszor olyan szokatlanul lefojtva, lélegzet visszatartva zenél, hogy nem is feltételeznénk azt, hogy egy öttagú zenekarról van szó: Fabrizio Moretti dobjai úgy szólnak, mintha gyufaszálakkal vernék őket, a korábbiakhoz képest a gitárok is a szoba sarkából kuksolnak elő szégyenlősen, ráadásul Julian Casablancas is vagy felölti a kicsit talán már túl gyakran használt fejhangját, vagy pont úgy suttog maga elé, mint aki attól fél, hogy a szomszédok felébrednek a zene hallatán. Persze szerencsére mindez nem válik az alkotói zseni kárára, és végül is pont ez az, ami az együttes mentőmellényeként szolgált eddigi karrierje során: hogy van egy sajátos, könnyen beazonosítható és szerethető, egyedi dallamvilága, amely legtöbbször a friss munkán is érvényesülni tud. Bár kétségtelen, hogy a kísérletezés néha hülyén veszi ki magát (One Way Trigger), és a szokatlanul félénk darabokkal (Call It Fate, Call It Karma; 50-50) is kicsit nehéz mit kezdeni, azonban a tipikusnak is nevezhető szerzemények (80's Comedown Machine, Happy Ending) változatlan örömökkel szolgálnak, ráadásul ezúttal is akad egy-egy olyan egy szám (All The Time, Slow Animals) ami miatt már eleve megérte elkészíteni a lemezt. És igaz, hogy a kvintett millenium-körüli jelentősége már régen a múlt ködébe veszett, de még akkor is korai lenne leírni a formációt, ha már butaság abban reménykedni, hogy a banda képes a Comedownnál fajsúlyosabb dolgokkal előállni - hiszen a tagok életkorát, valamint a mögöttük álló anyagokat elnézve kifejezetten kellemes érzés, hogy a Strokes még ma is tud élvezetes munkákat produkálni, és nem ragadt le egy megsárgult, tizenkét éves NME címlapfotó szintjén.
80%