Az Artus előadásai buborékszerűek, kicsit megzűnik a tér és idő, felenged a test és a lélek, szivárog a civilizációs szerep, és nagyon nehéz visszatérni oda, ahonnan érkeztünk.
Elég nehéz konkrétumokat megfogalmazni Goda Gábor előadásairól, mert általános címkéken kívül – mint a szép, lassú vagy hatásos – jobbára érzéseket, hangulatokat, állapotokat közvetítenek, és mindezt szabadon, magyarázat nélkül. Hagyják, hogy mindenki úgy érezze magát, ahogy akarja, nem erőltetnek ránk semmiféle értelmezési sémát. Éppen ezért egyáltalán nem volt egyszerű dolog az sem, hogy az előadás kapcsán beszélgessek Gáborral – de megtettem, amit tudtam.
Miben más ez a darab, mint az előzőek?
Nagyon sok közös gondolkodással kezdődött az előadás, és először csak egy címet találtam ki: MU-LT, - Mu és Leszták Tibor nevének kezdőbetűiből álló összetétel, de később ez nem tetszett, mert a MULT kifejezést túl egyirányúnak találtam. Aztán ahogy próbáltuk megfejteni, hogy mit is keresünk, a tér elég hamar szóba került. Ezzel kapcsolatban kezdtünk kísérletezni, vagyis lebontani a külső és belső terek közötti határvonalat. Lassan derült ki, hogy egy olyan témát kell találni, ami Tiborral közös volt, hogy azt a kapcsolatot, azt a közös gondolkodást és szellemiségét jelölje, ami évekig jellemezte együttléteinket. Így született az Egy meg egy az egy cím, ami innentől kezdve erősen meghatározta a munkát. Amikor elkezdtünk csak erre az egy mondatra fókuszálni, tele lettünk ötletekkel. Ekkor még nem volt meghatározott irányvonal, hogy mi mentén fogjuk ezeket a képeket, szövegeket, és víziókat felfűzni, és nem is akartam siettetni az előadás vázának meghatározását. Arra gondoltam, hogy egyelőre csak alkossunk és gyűjtsünk. Így hamarosan annyi izgalmas kép jött össze, hogy szinte belegabalyodtam.
Mennyi ideig tartott a gyűjtés?
Több mint egy évig – már a Kérész művek alatt is gyűltek az anyagok -, de a munka intenzív része másfél hónap volt. Kiderült, hogy a sok anyagból azért nem tudom kihámozni, hol van a lényege, mert két darab született egyszerre. Először ki kellett bányásznom, hogy mi az egyik, és azt leválasztottam. Ez a leválasztott darab nagyon tisztán megfogalmazta saját magát. Mintha a most készülő előadás témájának folytatása lenne. Attól, hogy különbontottam, és ráláttam a másikra, pontosan meg lehetett érteni, hogy mi az első történet.
Azt tudtam, hogy az Egy meg egy filozófiájával akarok foglalkozni, lebontani az emberi kapcsolatokra, kultúrák eltűnésére és újra előkerülésére, emlékekre, tárgyakra, barátságokra, generációkra. Az a kérdés is fontossá vált, hogy ha valaki elmegy vagy eltűnik, mit és milyen rendet hagy maga után. Ezért aztán lett egy olyan vonala is az előadásnak, melyben egy vándor erdei táborhelyének elhagyására készülve kis farakást készít az utána jövő vándornak.
Lassan kiderült, hogy a tér, amiben az előadás történik, már megint nem konvencionális színpad-nézőtér helyzet lesz, hanem a nézők is a tér részeiként jelennek meg, hogy együtt legyünk. Az utóbbi években egyre inkább ez a forma az, amiben gondolkodni tudok.
A nézők szeretik ezt?
A tapasztalatok szerint igen. Aki általában a Trafóba, az Artusba vagy kortárs darabra jön, ha meg is lepődik a szokatlan tértől, kíváncsi és nyitott marad, és tudja kezelni a váratlan helyzetet. Menet közben pedig elkezdi magát jól érezni, mert egyfajta oldottságot teremt ez a határokat felszakító viszony, a nem frontális helyzet, ahol szakadék van a két közeg között. Engem a színházcsinálásban sokkal inkább a közösségi élmény vonz, az együttműködés a közönséggel, nem pedig szórakoztatás, kioktatás vagy éppen a politikai célzatú manipuláció. Egy olyan közös együtt gondolkodást, együttlétet, állapotot szeretek teremteni, amiben egyfajta létminőségváltásba tudunk lépni. Ez rendszerint sikerül is, legalábbis nekem sokkal inkább sikerül egy ilyen oldott helyzetben. A visszajelzések szerint is jólesik az embereknek, hogy otthonosan vannak jelen, egyenrangúnak kezeljük őket, és ott járunk-kelünk, ülünk közöttük.
Huszonvalahány éve csinálok színházat, és kezdetben mindent nagyon pontosan össze akartam rakni, nehogy hiba csússzon a darabba, hogy ne lehessen egy olyan pont, amikor megkérdezik, hogy most mi van, és azt kell mondanom, hogy nem tudom. Ez a görcs szépen lassan feloldódott, és örültem, amikor először ki tudtam mondani, hogy nem tudom, hogy járjunk közösen a probléma végére. Egy alkotás is úgy készül, ahogy az életet is próbáljuk megfejteni, kérdezünk és keresünk, a választ nem tudjuk előre, de az ott van, a sokszor intuitív módon megalkotott képek részletei között, csak fel kell ismerni.
Nem az értelmezés, hanem a rendszerezés a lényeg, és hogy hogyan lehet úgy felépíteni a jeleneteket, hogy magától megfogalmazódjon az, amit szeretnénk. Túllépni azon, amit már tudunk. Mert ha csak abból építkezek, amit már tudok, akkor mindig ugyanott tartok, de ha megpróbálok ezen túllépni és hagyni, hogy az intuíció is működjön, akkor az előadás elkezd engem tanítani. Elkezd beszélni hozzám, megmutatja magát. Érdemes odafigyelni arra, amit csinálunk, mert nagyon sokat lehet belőle tanulni, ahogy a tükör is lehet tanító, ha komolyan belenézünk, még ha ez olykor kellemetlen is. Ahogy a kasztíliai közmondás is tartja: minden ember a saját alkotásának a gyermeke.
Mit tanított az Egy meg egy?
Megerősített abban, hogy bátran bízzak a társulatban, a világot mozgató rendben és ne a sikeres végeredmény, hanem maga az alkotó folyamat minősége mozgasson. Ez alkalommal még inkább mertem szabadon hagyni a folyamatot, pedig az utolsó pillanatig nem voltam benne biztos, hogy összeáll-e bármi is. Ha vannak jó alkotótársak, ha van egy jó alapgondolat, ami mindenkit megérint, akkor hagyni kell, hogy a kreativitás működjön.
Az utolsó héten már viccet csinált a társulat abból, hogy naponta, délelőtt és délután is más forgatókönyv volt, emiatt talán az eddigi legveszélyesebb és egyben a legszabadabb darabunk lett a mostani. A legkevésbé erőltettem rá az előadásra, hogy én mit gondolok, és mégis így jött ki a legjobban.
Miért csak öt évvel Tibor halála után lett kész az előadás?
Mostanra ért meg. 2008 óta ott volt és érlelődött, néha elővettem, de most lett kész – ez minden előadással így van. A „miért pont most"-ot mindig valami nagyon fura, nem is feltétlenül tudatos dolog váltja ki, ugyanígy megy az írással vagy bármilyen alkotással. Évtizedek alatt, búvópatak módjára táplálódnak ezek a dolgok, és kérdés, hogy mikor törnek elő.
Az előadások nem zárulnak le – évtizedek alatt megfigyeltem, hogy valójában egyetlen előadást csinálok, egy előadást bontok ki mindig másképp. Ugyanazt a világot próbálom megfejteni, és ez ugyanaz a darab, ami nem más, mint az életem, az életünk. A szemlélet finoman változik, és a művészi munkát néha, egy időre abba lehet hagyni és aztán újra folytatni, de befejezni sosem nem lehet.
Fontos a próbák alatt, hogy meglepjétek egymást? Vagy fontosabb az őszinteség?
Néha a nagyon meglepő, ami jólesik, néha a nagyon bizarr, vagy olykor a meglepően érzékeny, vagy a meglepően őszinte. A lényeg az, hogy valamit saját magából ásson elő és tegyen ki az ember. Rengeteg olyan csodálatos kép született ehhez az előadáshoz is, amiket félretettünk, mert nem tudtuk volna az összeset beletenni. De ezek sem vesznek el. Megmaradnak és majd később, egy másik előadásban megtalálják a helyüket – van olyan kép, ami 10 év után kerül a nézők elé.
Olyan nincs, hogy elévül véletlenül?
Ha nagyon aktualizáló, akkor az érvényét veszti, de mi általában nem aktuális kérdésekkel foglalkozunk, hanem nagyobb ívű, magát az embert, sőt az emberi létet érintő kérdésekkel. Huszonéves koromban nem azzal foglalkoztam, mint most, de vannak képek és előadások, amik időtállóak. Nem évülnek el, mert nyitottak és olyan tudattalan jelképeket és archetípusokat érintenek meg, amiben mindenki megtalálja azt, ami neki aktuálisan releváns. Az Egy meg egyben a libikókás jelenet mindig mindenkit meg fog érinteni – amíg emberek kapcsolatban élnek, addig nem évül el.
Hogy lehet ilyen könnyen ki-be ugrálni ezekbe a szerepekbe? Ez nagyon sebezhető helyzetnek tűnik a színpadon.
A sebezhetőség minden színházi jelenlét ereje. Hogy érzékeny, sebezhető, érzelmileg is, fizikailag is kockázatos – fontos, hogy mindenki folyamatosan jelen legyen abban, amit csinál. Ez a fajta színházi jelenlét innentől kezdve már nem színházi, hanem az életben való jelenlétnek a minősége. Ilyenkor ezzel találkozik a néző, nem azzal, hogy most valaki eljátszott neki valamit, hanem egy emberrel, aki jelen van. Talán ez adja a legtöbbet: megtapasztalni, hogy valaki önmaga, és az életben sem szerepeket játszik.
Ez mintha ellentmondana a színész munkájának...
Pontosan. Ez a darab is azt keresi, hogy hol szűnik meg az a határ, ameddig én elkülönülten vagyok a többi embertől. A Hermészben foglalkoztunk azzal, hogy hol végződöm én, és hol kezdődsz te, és eljutottunk odáig, hogy tulajdonképpen nincs is ilyen határ.
Volt egyszer egy álmom: visszanézett rám egy szem, ami a sajátom volt. Aztán a szem környezete elkezdett változni, öregasszonnyá, öregemberré, állattá, madárrá, sárkánnyá, kislánnyá, nővé, de a szembogara – az enyém – nem változott. Ez a furcsa látomás azt mutatta, hogy mindenkiben ott vagyok én is. Hogy az elkülönültség csak illúzió.
Nehéz a jelenben lenni, mert nagyon ijesztő egyfolytában ön-azonosnak lenni. Amikor az ember jelen van saját magában, és nem a múltban, nem a jövőben, hanem a jelenben. Ezt percekig, vagy meditációval akár egy óráig is el lehet érni, de folyamatosan így élni szinte lehetetlen, mert ez szinte már nem emberi figyelmet és lélekjelenlétet igényel.
Ebben a munkában nagyon fontos a társulat. A gondolatok, a tanácskozás, a tanácstalanság az, ami előrevitte az előadást, és olykor fontos volt kimondani, hogy „nem tudom" vagy „nem értem". Csinálok valamit, amit jónak érzek, de ha megkérdezik, hogy miért, akkor nem mindig tudok rá válaszolni. Nem biztos, hogy attól jó valami, hogy meg tudjuk magyarázni, mert az nem hitelesít semmit. Ez szintén nehéz a mai civilizációban, világban, vagy akár a színházban, ahol a gondolkodásnak furcsa hatalma van, holott ez a gondolkodás maga nem feltétlenül a tudatosságot, hanem sokszor annak a hiányát jelenti. Bizonyítékok, viták, magyarázatok, vélemények vannak, de ezek kérészéletűek és nem vezetnek sehova.
A környezeti tényezők sokszor befolyásolnak, de sosem irányítanak, és sosem határoznak helyettem. Minőségben élni csak rajtam múlik.
