Jó esetben mindenki ismeri azt az érzést, amikor egy teljesen vadidegen ember válik számunkra rögtön az első pillanatban megmásíthatatlanul szimpatikussá.
Eleanor minden reggel ugyanabba a fiúba boltik egy forgalmas new york-i metróállomás túloldalán, akivel néha kedvesen integetnek egymásnak, máskor egy könyvesboltban futnak össze és így tovább. Majd a srác eltűnik, és Eleanor csak a széken hagyott naplójával vigasztalódhat.
A lány ennek ellenére nem adja fel, és kitartóan veszi nyakába a várost, hogy a zárkózott, de kellemes idegen nyomát felkutassa – persze nem biztos, hogy ez a fiút is jó érzéssel tölti el.
Choike Nassor filmje lassan, hosszú párbeszédek, monológok és eseménytelen találkák alatt bontja ki a szereplőkben egymás iránt feltámadó vonzalmat, amitől az az érzésünk, hogy na igen, ez velem is, és velem is így. A film kicsit olyan, mintha meglesnénk egy randizó párt, vagy kihallgatnánk a beszélgetésüket a közeli japán büfében. Régi sérelmek, fájó pontok, őszinte pillanatok során jutunk el a végkifejletig, ami boldognak boldog, de szerencsére nem egy rózsaszín műanyag-ízű lezárás, hanem kellően reális.
A Hogyan kövessünk vadidegeneket? néhol unalmasan fárasztó és lassan csordogáló mű, de aranyos és bájos, ráadásul visszafogottsága miatt óhatatlanul magunkra ismerhetünk egy-egy mondatban vagy helyzetben. Aki randizott már véletlenül, vagy ismert meg vadidegeneket csak úgy, annak kicsit remegő kézzel, de elég éles tükröt tart.
Meglepetésekre, csattanókra és nagy akciókra nem kell számítani, mosolygós közhelyekre és pirulós ismerkedésre viszont annál inkább. Nem ez volt a Titanic Filmfesztivál legerősebb alkotása, de üde kis oázis két, a lelket darabjaira erőszakoló film között.
