Gyárlátogatásra hívnak a Depeche Mode műszakvezetői. Elkészült az indusztriál tájképfestészethez visszanyúló trió új lemeze, mellyel megnyerték a pop munkaversenyét.
A Depeche Mode új dalai talán már nem olyan innovatívak és kísérletezőek, mint mondjuk az Ultra számai, de ahogy Martin Gore összerak egy-egy felvételt, az ma is izgalmas. Nagy dolog, hogy végig lehet hallgatni az albumot, hogy igazán sehol nem ül le, azaz nincs rajta bosszantóan gyenge, vagy álmosítóan közepes dal. És amikor veszítene a dolog a lendületéből, akkor jön a Soft Touch/Raw Nerve, amely a zenekar életművében is az egyik legkeményebb dal, leginkább a Question of Time-féle vonalba illeszthető, de a lemez utolsó előtti száma, a Soothe My Soul szintén „táncoltatós" szerzemény, a Heaven pedig az életmű koronaékköve, az egyik valaha készült legszebb DM-dal.
Még azzal sincs semmi gond, hogy a borító finoman szólva is hagyományos.
A Depeche Mode coverre egy gyár sziluettjét feltenni kb. olyan gesztus, mint amikor egy heavy metál zenekar klipjét roncstelepen forgatják. De ez nem számít, Martin Gore és az egyre több dalban szerzőként megmutatkozó Dave Gahan alkotói potenciáljára egy rossz szavunk nem lehet.
A Delta Machine egy igazi zöldmezős beruházás volt, sikerült revitalizálni Anton Corbijn designer ipari táját, a termelés most már újra három műszakban folyik.
