1983. április 20-án vesztette életét Budakeszin a gyönyörű magyar színésznő, akit a mai napig a színpad „vörös démonja”-ként emlegetnek.
Erre akkor nem került sor: Mária már öthónapos magzatot hordozott a szíve alatt, és ez más irányt szabott életének. Titokban abortuszt végeztetett, a műtét után többé nem lehetett gyermeke. Apja hamar tudomást szerzett az esetről, így a lány az ő követelésére férjhez ment és beiratkozott a szegedi bölcsészkarra. Nyelvészetet és egyedüli női hallgatóként filozófiát tanult három szemeszteren át, aztán mégis a rivaldafényt választotta.
Rózsahegyi Kálmán színitanodája után Miskolcon kezdte a pályát 1931 őszén. Itt kezdte el koromfekete haját szőkére festeni, és mivel a hajfesték gyenge volt, így lett „vörös Mezey", amit később a „franciás Mezey" címkéje váltott fel. Hősnők helyett kokott csábítókat, búgó hangú végzetasszonya-szerepeket játszott könnyed darabokban, a férfiak megfordultak utána az utcán. 1935-től már a pesti utcán tették ezt, mivel Mezei a Kamara, a Belvárosi, majd a Vígszínház színpadán formálta meg a kacér dámákat, léha asszonyokat. A „vörös démon" az 1940-es években már igazi sztár volt, akire komolyabb szerepeket is osztottak, például Bárdos Artúr rá bízta Sommerset Maugham Színház című darabjában a színésznő Júlia szerepét, aztán Ibsen Rosmersholm című drámájában alakította Rebekka Westet. 1936-tól filmezett is, a vásznon az Aranyember Athalie-jaként kiváló karakterszerepben mutatkozott be. Az 1940-es évek elején Márai Sándor íróval életükön nyomot hagyó kapcsolatba került, szerelmük azonban fájóan hamar véget ért.
Mezei Mária 1944-ben, a német megszállás után nem vállalt fellépést, felmenekült a Tátrába. 1946-ban szerepelt újra a Belvárosi Színházban, de néhány év után a méltánytalan mellőzés lett a sorsa. 1945 előtt „zsidóbarátnak" titulálták, a fordulat éve után „polgári kacattá" nyilvánították az illetékesek. A kabarék, esztrádműsorok maradtak neki, éjszakánként, hogy pénzt keressen, bárokban énekelt sanzonokat, kísérője a szintén margóra helyezett Cziffra György zongoraművész volt. Az akkori kultúrpolitika sem a franciás, sem a zsoltáros Mezeire nem tartott igényt. Megváltás volt számára, amikor 1949-ben az Operettszínházba kerülhetett, aztán innen is mennie kellett: a Vidám Színpad következett. Megpróbálta túlélni a színészi tetszhalált: barátai, Tamási Áron és Lajtha László 1952-ben erdélyi népdalokból parányi színpadi jelenetet szerkesztettek számára. A Bujdosó lány című magánszámot a cenzúra kilenc alkalom után betiltotta, mondván, miért nem szovjet dalokat népszerűsít.
1954 után két évig ismét az Operettszínház tagja volt, aztán második sztárkorszaka következett: 1962-ig a Madách, 1962 és 1964 között a Petőfi Színház, 1964 és 1970 között a Nemzeti Színház társulatában lépett fel. Remek szerepeket alakított százas szériákban, többek közt Warrennét G. B. Shaw darabjában, háromrészes önálló estjével végigjárta az országot, a határon túli magyarlakta területeket, Párizs, New York, Toronto magyar emigránsait. Újra filmezett (Édes Anna, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Mici néni két élete, Tiltott terület), megromlott egészségét azonban 1970-ben összeroppantotta az influenza. Ekkor teljesen visszavonult budakeszi házába, és tizenhárom évig harcolt napról napra az életéért, ebben erős hite és igaz társa segítette. Az 1980-as veszprémi tévétalálkozó gálaestjén lépett fel utoljára színpadon. Nagy betegen Vitray Tamás felkérésére vállalta el a szereplést, Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című költeményét mondta el. Sok küzdelem után 1981-ben megjelenhetett Vallomástöredékek című kötete, amely életéről, színészetéről, hitéről született írásait tartalmazza. Rá két évre, 1983. április 20-án csendesen távozott a múlt század egyik kiemelkedő, hivatalos szakmai elismerésben alig részesülő művésze.
Forrás: MTI
