A második világháború kimeríthetetlen témaforrás a filmeseknek, de a Lore szerencsére egy egészen más oldalát mutatja be a világégés végnapjainak.
Hannelore szülei, a katona apja és szikár anyja háborús bűnösnek minősülnek a Führer halála után, így a kamasz lányra hárul a feladat, hogy testvérével együtt a nagyanyjukhoz meneküljön. Lore csak homályosan emlékszik a nagyanyja házára, ami meglehetősen messze van a Fekete-erődőtől – a felosztott Németországban pedig kissé nehézkes az utazás.A pénz, iratok és felnőtt segítsége nélkül menekülő család útközben rengeteg nehézségbe, nélkülözésbe és tragédiába botlik, Lore-nak pedig szembesülnie kell a háború valódi arcával, ami addig szerencsésen elkerülte őt. Az egyre inkább összezavarodott kamaszlány agóniája csak fokozódik, amikor társul szegődik melléjük egy frissen felszabadított zsidó fiú, Thomas, aki valamilyen homályos oknál fogva segíti őt és testvéreit.
A film bőszen keresi a választ arra, hogy mit kezd Lore egy olyan emberrel, akivel szemben csak gyűlöletet és megvetést neveltek belé, de vonzalmát nehezen tudja leplezni. Az ausztrál-német koprodukcióban készült alkotás finoman és apró részleteken keresztül mutatja be, hogy változik és törik össze Lore-ban valami, amiről nem is tudta, hogy létezik.
A Lore mindemellett egy gyönyörű film, szép, tiszta és mocskos, homályos és éles képekkel, hangulatokkal, benyomásokkal, amik mögött lassan roppan össze egy kamasz lány élete – és amin az sem segít, hogy végül tulajdonképpen elérik a céljukat.
Lore az út és a megpróbáltatások során részletenként hagyja el a gyerekkorát, ahogy a felesleges ruháikat, könyveiket és a menekülésre tartogatott vagyontárgyaikat is. A háborús gyerekek hiába nem vettek részt tevékenyen a harcokban, bennük sokkal inkább betokozódott és megrohadt valami, mint a felnőttekben. Hiszen fogalmuk sem volt, hogy voltaképpen miben vesznek részt, és egy burokból sokkal keményebb az ébredés, mint az önként vállalt elköteleződésből.
A Lore-t jó nézni, mert olyan aprólékosan és pontosan fókuszál egy-egy jelentéktelennek tűnő, de valójában rendkívül fontos darabkára, mintha a részletek önmagukban való vizsgálata megadná a nagy egész értelmét. Cate Shortland rendezőnek sikerült ezekből a lenyűgöző kirakós-darabkákból egy kerek egészet kanyarítania, és megteremtenie egy olyan világ hangulatát, ahol már semmi sem az, mint előtte volt – még egy porcelán őzike sem.