Otthonától távol rögzítette negyedik albumát a The Men csapata, az eredmény pedig egy tetszetős, bár hibáktól nem mentes rocklemez lett.

A New York Brooklyn negyedéből származó The Men az elmúlt esztendők során példásan bebizonyította, hogy megérdemelten szerepel napjaink legdinamikusabban fejlődő zenekarai között: nem elég, hogy 2010 óta minden évben vette a fáradtságot és kipréselt magából egy-egy albumot, de a kezdeti, mindössze három tagot számláló felállását lépésenként először négy, majd nemrégiben ötfősre bővítette, mindennek a tetejébe pedig eddig kiadott korongjain apránként rágta át zajos kicsapongásokkal teli bábformáját és lett korunk független rockjának egyik ezerszínű pillangója – ahogy azt a 2012-es, a 80-as évek underground gitármuzsikájába óriási fejest ugró Open Your Heart is gyönyörűen bemutatta. Noha azért a tavalyi mű közel sem volt tökéletes, a vele elért eredmények tükrében a tagok egy kicsit igazán kilazíthatták volna a nyakkendőt, ám a Ment ismerve nem meglepő, hogy a dolog egyáltalán nem így történt: elődje után hellyel-közzel egy évvel már érkezett is a folytatás a New Moon személyében, ami egy isten háta mögötti falucskában került rögzítetésre két hét leforgása alatt egy új tag és a csapat által összeeszkábált házistúdió társaságában, és amely talán nagyobb változásokat hozhat a formáció világába, mint eddig bármi.


Ha tisztában vagyunk a lemez készültének körülményeivel, igazából nincs semmi meglepő abban, hogy az anyag hűen tükrözi, milyen az, ha öt New York-i egy ósdi kunyhóban zajong az erdő kellős közepén, akik azonban újra a nagyváros nyüzsgő környezetét szerették volna hallani az együttestől, nos, nekik bizony okozhat egy-két furcsa meglepetést az NM tizenkét dala. A korong ugyanis meglehetősen mélyre hatol a száraz, lószagú, tipikusan amerikai hangvételben, ami leginkább a folkosabb/countrysabb megszólalásban érhető tetten, mely egészen addig fokozódik, hogy mondjuk a Bird Songban egyszerre hallható ócska billentyűjáték, fémes-kocsmás gitárpengetés és rapszodikus-nosztalgikus herfliszó; de a nyitó Open The Doorról sem csak azért mondhatnánk azt, hogy tökre olyan, mintha a Wilco játszaná, mert az egy ilyen viccesen túlzó hasonlat lenne, hanem azért, mert tényleg egy az egyben Jeff Tweedy-ékre kompániára hajaz. És igaz, hogy az OYH innen-onnan ihletet merítő, sokszor kísérletező és instrumentális világa ezúttal visszaszorulni látszik, ám a formáció azoknak sem felejtett el kedveskedni, akik a csapat nyersebb oldalába szerettek bele, hiszen hajmeresztő zajtornádók is akadnak dögivel, ráadásul a korábbiakhoz képest szúrósabb, testesebb formában – az I Saw Her Face például kellemesen döngölve tapos a fülünkön, a The Brass pedig nem pusztán letépi az ember fejét, de még el is rúgja a francba. Azonban bármennyire is a lemez javát szolgálják a friss elemek, sajnos pont azért cserébe nem tudják kompenzálni az élményt, ami eddig is a zenekar gyenge pontja volt - vagyis a dalok területén. Persze a negyedik  anyag szerzeményei is kifejezetten ígéretesre sikerültek (talán még jobban is, mint az Open esetében), azonban jó néhány alkalommal átsüt, hogy a számok, noha nem kezdeti, durva verziójukban kerültek szalagra, de nem is hosszú hónapok alatt csiszolódva érték el végleges formájukat, és így sajnos sokszor nem nyújtanak többet annál, amire 2-3 akkord és egy alapvető énekdallam képes. Ám szerencsére a probléma forrása könnyedén beazonosítható - a legnagyobb gond ugyanis a kapkodás. A Men tagjai persze kétségtelenül ügyes, tehetséges srácok, akik láthatóan mindent megtesznek azért, hogy minél odaadóbban szolgálják ki közönségüket, azonban ilyen intenzitású munkamorál mellett elengedhetetlen a minőségi infláció, és New Moont hallgatva is az az érzése támad az embernek, hogy sokkal jobban is sikerülhetett volna, ha agyalnak rajta még egy darabig. A dalszerkezetek túl egyszerűek, és a melódiákon is lehetett volna mit javítani, és bár az eredmény összességében túllépi az Open Your Heart,szintjét, úgy tűnik, a kvintett még korántsem aknázta ki a saját magában rejlő potenciált, azonban, ha a továbbiakban is ilyen lépésekben halad majd előre, előbb utóbb felszínre kerülnek majd az igazi drágakövek is.

(A zenekarral készült interjúnk itt olvasható)