Túlexponált fényképek egy budapesti valóságról – valahol a tegnapi tejeskávéba hullott cigarettahamu és egy billegő térkő tengelyén. Megjelent Simon Márton új kötete.

A hazai irodalmi élet változik ugyan, a szavak attól még szavak, a könyvek pedig attól még könyvek. Mondják, olvassák, kézbe veszik és forgatják őket, hiába változik a körítés. Az persze üdvös, hogy az irodalom és a versek mintha újra divatba jött volna – legalábbis a Libri Kiadó legutolsó könyvbemutatóján tömve volt a Corvintető. Az eseményen három fiatal, jóképű és jó szövegű költő prezentálta ezúttal kézbe vehető formában legújabb írásait: Pion István, Sirokai Mátyás és Simon Márton.

Engem kifejezetten Simon második, Polaroidok című kötete foglalkoztatott, ami egy adag rövid, helyenként könnyen, máskor az istennek sem olvadó írást, félmondatot, szót fog egybe – és szerkesztetlen formában már volt szerencsém őket olvasni a költő blogján. Valamiért megnyugtató papír alapon is találkozni velük, nem tudom, talán így időtállóbbnak tűnnek. Konkrétabbnak vagy valóságosabbnak.

A kötet vékonyka, kicsi, kabátzsebben elfér, és egy óra alatt át lehet futni. Aztán elővesszük még jó párszor, hogy várj, van benne egy tök jó, hogy is volt? Ide-oda lapozgatjuk, szemezünk vele, megpróbáljuk megérteni, ellentmondunk neki és így tovább.

A múltkor mondta nekem valaki, hogy nem tudja, hogyan kell verseskötetet olvasni, és azt hiszem, én sem tudom. Már ha ezek versek. Megvolt egyszer, kétszer, háromszor és össze-vissza minden egyes alkalommal, amikor metróra szálltam. Most nem nyúlok hozzá egy darabig, mert el szeretném felejteni, hogy megint rácsodálkozhassak egy-egy jobban sikerült darabjára.

Simon Márton félmondatos panaszai dolgok, kérdések, megállapítások, részletek, amik egyszer, valahol, valamiért fontosak voltak (vagy talán most is azok), kigyúltak, mint egy fényreklám, beleégtek a retinába, és el is aludtak egyből. De amikor megint a szemünk elé kerülnek, már ismerősebbek egy kicsit, érteni hiába nem értjük őket.

"De mivel a látszattal ellentétben nem
engedik törölni a feltötlött fotókat,
a valóságnak innentől
van egy pontja,
ahol nyár van és minden oké."A Polaroidok olyan, mint egy ceruzarajzokkal teli, szamárfüles füzet, mégis majdnem minden vonal azon a helyen van, ahol lennie kell. Azt az érzetet keltik, hogy laza csuklóval firkálták őket egy kihűlő félben lévő tea mellett, még akkor is, ha nem. Ahogy az is simán megeshet, hogy véletlenül naponta többször idézik őket.

Ilyen rövid könyvről egyébként elég nehéz írni, mert felesleges kibontani, amit a szerző kemény munkával egybepréselt, és különben is, értelmezze mindenki saját magának úgy, ahogy akarja. Akinek annyi ideje nincs, hogy leüljön, és párszáz tényszerű megállapításig egy másik emberre figyeljen, az sürgősen kapcsolja ki a számítógépét, és menjen el szabadságra.

Polaroidokkal a zsebében.