Dido olyan, mint a lány a szomszédból, aki megkér, hogy írd alá, hogy a házban kapcsolják vissza a fűtést. Csak a kezében gitár is van, és ő az egyik legsikeresebb brit énekesnő...
Ezt jobb híján elektro-popnak hívják, de magához az elektróhoz sincs sok köze, az elektronikus hangzás inkább csak afféle mankó volt az alapvetően gitárra írt számokhoz. Kellett valami, ami a basszus alapot és a dobot hozza, így előkapták a számítógépet és ráfuttattak némi elektromos alapot, így fel lehetett venni az egész demót egy tíz négyzetméteres konyhában. Utána már jöhetett is a keverés.
A No Freedom, a Girl Who Got Away és a Kendick Lamar közreműködésével rögzített Let Us Move On és az End Of Night kellemes dalok, de a Black Bird már kimondottan idegesítő, a többi pedig egyszerűen ötlettelen, szürke középszer.
A Didóval való „viszonyunk” olyan, mint egy konfliktusmentes kapcsolat, melynek nincsenek magaslati pontjai és egy idő után egyszer csak ráununk, de nehéz tőle megszabadulnunk, mert hát „olyan kedves”. A hangszeres teljesítmény zérus, egy féléves gitársulival a hátunk mögött simán eljátsszuk az összes számot, márpedig ha valami olyan egyszerű, mint a faék, akkor legyen kimondottan melodikus, fülbemászó. Viszont a fátyolos hangon megszólaló Dido ezt csak részben teljesíti, nincsenek a lemezen olyan nagy slágerek, mint amilyen volt a White Flag vagy a Thank You annak idején.
A korábbi albumok dalaihoz képest most több az elektronika, de mindezek ellenére sem lett színes az album, sőt, ha vezetés közben hallgatjuk, garantáltan nem tudjuk tartani a 130 km/órás utazósebességet. Mindezektől függetlenül kellemesnek nevezhető album lett a Girls Who Got Away, tökéletesen alkalmas a nagy barátnős beszélgetésekhez.
