Brian de Palma visszatért, és – elvileg – hozta az erotikát, gyilkos  indulatokat, bűnös vágyakat. Kár, hogy a gyakorlatba ezt nem sikerült átültetnie. A Passion nem úgy sikerült.

A magyarul Gyilkos vágyak címen futó film Christine, a gátlástalan, szőke főnök és a gyámoltalannak tűnő, de tehetséges Isabelle között húzódó feszültségről szól, aminek természetesen nem lehet jó vége. Két szép nő és egy közös cél általában nem egy örök barátságban csúcsosodik ki, sokkal inkább a másik eltiprásában.

A történet egy európai nagyvárosban, egy nemzetközi reklámcég falain belül játszódik, és minden nagyon csillogó, tökéletes, drága és menő – és valami elképesztő módon életidegen. Jó, a ruhák szépek.


A Christine-t alakító Rachel McAdams-nak igen jól áll a hidegvérű, számító, ám belül gyenge és elveszett nő szerepe, aki mindent megkap, amit akar – épp ezért már nem igen leli örömét a megszokott vágyakban. Noomi Rapache szintén visszafogottan alakítja az okos, de érzékeny Isabelle-t, aki végül mégiscsak kimutatja a foga fehérjét.

Na de. Erotikának a mai filmekhez képest szinte nyomát is alig lehet felfedezni a filmben, bár nyilván nem volt a rendező célja soft-pornót forgatni, és annyira én sem bántam, hogy a délelőtti sajtóvetítésen nem tolnak az arcomba meztelen melleket, de akkor meg nem értem, hogy miért korhatáros a film. Koránt sincs nyakon öntve fülledtséggel, legfeljebb csak az arra való utalgatással.

A történet ráadásul kiszámítható, a csavar nagyjából annyira bonyolult, hogy még kulcs nélkül is meg lehet lazítani, és hiába próbált meg de Palma valamilyen feszültséget kelteni bennem, nem nagyon ment neki. Azt leszámítva, hogy nagyon vártam már a film végét.

A Gyilkos vágyak nagyjából egy közepesen érdekes, langyosan izgalmas, de szépen filmezett munka, amiről nehezen tudom elképzelni, hogy bárkinek is a kedvenc filmjévé válik, vagy legalább 10 percnél tovább gondolkodik rajta. Mert nem igazán érdemes.

De aki szívesen nézi McAdams metszően kék szemeit nagy vásznon, az üljön be rá nyugodtan.