A Vágtázó Életerő nevű „majdnem-VHK" 2009-es eufórikus koncertje után várható volt, hogy nemcsak megidézik a VHK-t, hanem ezen a néven új anyagot is kiadnak majd.
A csapat ezután már nem óvatoskodott, számukra is bizonyossá vált, hogy a korábban már megszólított Élő világegyetemet, csak ők tudják működésbe hozni. A képi világ, a zenei megközelítés természetesen a szokásos VHK-s kozmoszt idézi, világkerék, székely kapu napok, holdak keringenek a csillagközi térben, a szövegek is ugyanazt a látomásos lírát jelenítik meg, mint amit a nyolcvanas évek közepe óta megismertünk. Persze, gazdagabb költészet ez a harminc évvel ezelőtti megfogalmazásokhoz képest, ahogy a zene sem olyan spontán és nem olyan zajos. Minden átgondolt, kidolgozott, mégis elevennek tűnik az egész, mert a stúdióban „nem keverték szét" az anyagot.
A dobokat „előrébb hozták", viszont a gitárok nem szólalnak meg olyan vastagon, nincs olyan fémes hangzása a felvételeknek. De nem kell megijedni: ugyanolyan dinamikája van a felvételeknek, mintha egy 1986-os koncertet hallanánk az Almássy téri Szabadidő Központban.
Két dalra (Kézfogás, Holdak Kelet felé) mondhatjuk, hogy hosszúak, de egyébként nem jellemzőek ezek a 8-11 perces számok, Az élet ünnepe című szerzemény csak és a 2 és fél perces. Szóval, nem terhelt az album, sőt az erősebb world music-féle hatások és a magyar folklórra történő utalások könnyen befogadhatóvá teszik a produkciót.
Bizonyára hatott a közös munkára Grandpierre Atilla Vágtázó Csodaszarvas-féle produkciója, amely formáció a keleti és a magyar folklórból keresi a kitörési pontokat. A Veled haraptat csillagot! című album nem nélkülözi az ún. slágereket sem. A Hun testvériség és Az élet ünnepe olyanok, mintha a Tárulj világ! vagy a Ki vele az Istenért! ikerdarabjai lennének.
A Veled haraptat csillagot! a közel 40 éves zenekar egyik csúcsteljesítménye. Nyeregbe fel!
