A Pesti Barokkban van levélváltás, filmnovella, forgatókönyv, jelentés, haláltánc és rengeteg nő. Meg egy főhős, akinek valahogy nem sikerül megszabadulnia a múltjától.

Ennek egyenes következménye, hogy a jövőben sincs helye. Koszta János a nyolcvanas évek közepén a harmincas éveit tapossa, kerülgeti a nőket, dugipiákat ment ki házibulikból, disszidálást fontolgat és gyűjti a szocializmus legjobb vicceit. Valamit dolgozgat is, ír, fordít, szöszmötöl, ha épp nincs jobb dolga, csak hát az esetek nagy részében van.

Például az, hogy a lehető legjobban érezze magát rosszul, és ez Jánosnak valóban megy – minden egyes megnyilvánulásában van egy kitörölhetetlen hiábavalóság és élvezettel ízlelgetett szenvedés. A pesti ellenzéki értelmiséghez tartozó fiatalember (férfi? fiú? srác? ő se tudja) egy nyersselyem babydoll tökéletes helyre kerülésében látja meg a végzetet, ami aztán valóban el is kapálja – kérdés, hogy végleg-e.

Dés Mihályról nehéz elhinni, hogy a majd' 700 oldalas, vaskos, tömör és sűrű Pesti barokk az első regénye. A már évek óta Spanyolországban élő szerző ugyan már húsz éve elkezdte írni a nyakatekerten megfogalmazott, a nagy pesti bulikat leszámítva viszont nem túl bonyolult cselekményű történetét, ám a folyamat valamiért abbamaradt. A könyv átrágása után kételkedés nélkül állíthatnom, hogy igen nagy szerencsénkre folytatta.

A kellemes, esetenként kellemetlen anekdoták, történetek, viccek és fájó pontokat fejtegető elmélkedések hol nehézzé, hol könnyűvé teszik a könyvet, ami csak kevés helyen ül le annyira, hogy félretegye az ember. Kicsit olyan, mint egy jó haver a megfelelő mennyiségű sörrel kombinálva. Ha nem ivott eleget, még nem elég szórakoztató, ha meg túl sokat, akkor már nem elég szórakoztató, de nincs benne különösebb rosszindulat.

Dés Mihály ügyesen és biztos kézzel sztorizgat a nyolcvanas évek fiataljainak szórakozási szokásairól, politikai vitáikról és a nők seggéről – a sokadik meztelen lány leírása után kezdtem el azon gondolkodni, hogy rólam vajon mit írna. Annyiféleképpen festi le a vonzó vagy éppenséggel a legkevésbé sem vonzó női típusokat, hogy óhatatlanul megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy jesszus, én is...? Aztán elegánsan továbblapoztam, és hagytam kidagadni a történetet a könyvből.

Rajtam valahogy túlnőtt a sztori, Koszta János is, Évike is, a nyolcvanas évek is, a tragédiák is, és néha velük álmodtam – de csak olyan óvatosan, szamizdat módon. Mint ahogy egy belvárosi lakás konyhájában a franciasaláta felett fejtegeti az ember a megváltás hiábavalóságát.