A 60-as években Mac DeMarcót közveszélyes munkakerülőnek bélyegezték volna, ám ettől még szívesen ült le velünk beszélgetni a bolondos és jókedvű zenész.

A kanadai Mac DeMarco még csak most lett huszonhárom éves, de már így is van tapasztalata a könnyűzenében: tavaly például két lemeze is megjelent, amik közül 2 című anyagát, a nemzetközi szaksajtóval karöltve, mi is bírtuk annyira, hogy kifejezetten izgatottan várjuk az illető magyarországi fellépését. A lustán olvadozó dream-popban nyomuló énekes-gitáros végül háromtagú együttessel jött Budapestre, hogy meglepően intenzív formában adja elő karriere egyébként lomha, álmoskás, ám instant függőséget okozó szerzeményeit, melyeknél kellemesebb aláfestést nem is találhatnánk a késő tavaszi hőséghez.

Eléggé hírhedt munkagyűlölő vagy. Mi volt életed eddigi legjobb "rendes" állása?

Egyszer informatikát tanítottam egy gimnáziumban, ami lényegében egy véletlen eredménye volt. Fogalmam sincs, hogy vehettek fel oda. Szerintem azt hitték, hogy egyetemi gyakorlaton vagyok, de valójában csak valami szövetkezeten keresztül jutottam be. Aztán nem sokkal később angoltanár voltam egy vietnámi közösségi centerben. Remek meló volt, külön irodát is kaptam, ráadásul a fizetésre sem lehetett semmi panasz, pedig még csak 18 múltam, és semmi képzettségem nem volt.

Szerinted mivel foglalkoznál, ha nem figyeltek volna fel a tavalyi lemezeidre?

Ugyanúgy folytatnám a zenélést, bár gondolom, nagyon senkit se érdekelne. Régebben fontolgattam, hogy beiratkozok valami suliba, hogy aztán gyerekeket oktathassak, de valószínűleg úgyis kb. vízvezeték-szerelőként végeztem volna.

Ha annyira nem szeretsz dolgozni, hogyan birkózol meg a turnézás kötelezettségeivel?

Én nem tartom valódi munkának ezt. Persze néha tényleg oda kell tenned magad, ugyanis minden nap muszáj lenyomnod a show-t, de a koncertezés még mindig inkább non-stop szórakozás, mint valódi gürcölés.

A családod egyébként mit szól a zenei karrieredhez?

Örülnek neki. A rokonaim között eleve sok a muzsikus, így megértik a dolgot és támogatnak. Főleg anyám, akit régen állandóan azzal nyaggattam, hogy adjon egy kis pénzt, most viszont csak megállok már a saját lábaimon is.

Öt-hat éve használod ugyanazt a gitárt. Miért ragaszkodsz annyira hozzá?

Ha veszel egy hangszert és elkezdesz rajta rendszeresen játszani, egy idő után annyira hozzászoksz, hogy már nem is akarsz másikat. Imádom a hangját, sok közös emlékünk van, és bár igaz, hogy igencsak kezd tropára menni, de én akkor is kitartok mellette.

Nemrégiben közös turnén vettél részt a Phoenix-szel. Milyen volt velük játszani? Egyáltalán hogyan keveredtetek össze?

Ha jól tudom, Jason Schwartzman [aki különböző filmes szerepei (Scott Pilgrim a világ ellen, A fantasztikus Róka úr) mellett Coconut Records nevű zenekarát is futtatja] említett meg engem nekik, bár hogy ő honnan szerzett tudomást rólam, arról gőzöm sincs. Majd amikor Párizsban játszottunk, a csapat lejött megnézni minket, és mire feleszméltem volna, már jött is az e-mail, hogy szeretnének elvinni minket turnéra, én meg csak néztem, hogy „mi a picsa?". Eleinte úgy voltam, hogy biztos nem vállalom be, de aztán meggyőztek, hogy muszáj elmennem, szóval így is tettem. És király volt, a tagok nagyon-nagyon jó srácok, és a zenéjük is nagyszerű. Persze elég más élményt nyújtott a dolog, mint amihez én vagyok szokva, de kellemes volt velük lógni.

Első saját neved alatt megjelent kiadványod a tavalyi Rock and Roll Night Club EP volt, ami még hossza ellenére sincs nagylemezként számon tartva. Miért?

Ez nagyrészt a kiadók miatt van. Ugyanis, ha egy cég egy stúdióalbumot szeretne piacra dobni, szüksége van némi időre ahhoz, hogy rendes promóciót kapjon az anyag. És mivel a 2 már úton volt, mire an RNRNC elkészült, jobbnak látták, ha csak egy EP-ként hirdetik meg azt. A popipar furcsasága ez, de egyébként én is normális albumnak tartom a korongot.

A drogok mekkora hatással vannak a zenédre?

Nem vagyok az a tipikus betépős srác, füvezni se nagyon szoktam, inni viszont igen. Pia, kávé és jó sok cigi – a klasszikus amerikai stílus.

Élőben együttessel lépsz fel, de vajon a lemezfeltételeket is csoportosan csinálod?

Nem, mindent egymagam végzek. A 2-t is a nappalimban rögzítettem.

És nehéz volt összeszedni a társaságot a turnéra?

Annyira nem, mert a muzikalitás helyett leginkább azt tartottam szem előtt, hogy jól kijöjjön a csapat. A basszusgitárosom például még sosem fogta a kezében a hangszert, mielőtt csatlakozott volna hozzánk.

Mik a terveid a jövőre nézve? Nekiálltál már a következő lemeznek?

A zenekarral a hónap végéig Európában maradunk, aztán július végéig játszani fogunk még sok helyen, utána viszont lazul majd a tempó. És igen, van már néhány demóm, amit a nyáron fel is akarok venni, de még nem vagyok benne biztos, mikor fog megjelenni bármi is. Általában máson sem jár az eszem, mint a dalszerzésen, ám mivel úton vagyunk, mostanában nem igazán tudok ezzel foglalkozni, ami őszintén szólva néha már az őrületbe kerget.