A Bad Blood c. lemez olyan, mintha az UNESCO himnusz pályázatára készült volna, de a FIFA vette volna meg. Ezeket a dalokat a lelátón lehet jól énekelni, egy piros műanyag széken.
A Bastille zeneileg olyan, mintha a Keane-t és a Snow Petrolt keresztezték volna, de egy titkos megállapodás értelmében valami afrikai world music ízt csempésztek minden dalba. Minden taktus kicsattan a fiatalos erőtől, a mi vagyunk a fiatalok, az új generáció öntudatától. A remek vokálmunka sem tudja feledtetni, hogy minden szerzemény ugyanarra a kaptafára készült. Ugyanaz a középtempós pulzálás, ugyanakkor minden dal emlékeztet valami másra, ami a fiatal előadóktól éppenséggel bocsánatos bűn. Hol egy Coldplay stílusgyakorlat, hol a Madagaszkár rajfilm soundtrackja jut eszünkbe. Himnikus stadion-pop, alapvetően feminim vonásokkal.
A produkció mögött Dan Smith nevű fiatalember áll, aki maga szerezte a dalokat, de alapvetően Will Farquarson basszusgitárossal, Kyle Simmons billentyűssel és Chris 'Woody' Wood dobossal sincs semmi probléma. Szexi és bűbájos, amilyen az ifjúság. Debütáló lemeznek meglepően jó a Bad Blood, benne van a pakliba, hogy a Bastille-ből elméletileg a Coldplay kaliberű stadionbanda lesz, de az is, hogy eltűnnek a semmiben.
Az egyszerre intim balladák és tömegrendezvények szellősségét idéző dalok nyilvánvalóan telibe kapják a rádióbarát brit ízlést, a csinos fiúk gondoskodnak a tinédzserhisztériáról, a képzeletbeli poptőzsdén bizonyára sokan vesznek Bastille részvényeket. Ráadásul az egészhez egy népmesei motívum is dukál, hiszen Dan Smith a saját szobájában rögzítette a felvételeket, szóval minden egy kis szobácskából indult egy szekrény méretű stúdióval, mint a legkisebb király meséje, hogy aztán a sztárépítészek modern stadionjaiban visszhangozzanak ezek a vékony hangon felénekelt popdalok.
