Az örökifjúnak hitt Wavves-vezér fiatalsága nem tart majd az idők végezetéig, erre pedig ő is rájött zenekara negyedik albumán, mely legalább annyira szerethető, mint az eddigiek.

Nahát, emlékszik még valaki Nathan Williamsre? Nos, igen, ő volt az, aki folyton változó tagságú együttesével elindította, fémjelezte, sőt tökélyre is fejlesztette azt az aprócska, az internet számos szegletében azonban igen mély gyökeret verő könnyűzenei szubkultúrát, amely képviselőinek elsődleges esztétikai törekvése az volt, hogy a valaha megírható legslágeresebb dalokat a valaha kivitelezhető legkatasztrofálisabb megszólalásban adják elő lehetőleg úgy, hogy előtte annyi füvet szívnak, amennyi csak beléjük fér. A tetszőlegesen shitgaze-nek, széttrancsírozott surf-rocknak vagy egyszerűen csak lo-fi popnak nevezhető szcéna legszebb napjait a múlt évtized vége felé élte, ám kb. 2010-től kezdődően kiderült, hogy sok zenekar számára az olcsó, szemcsés zajtenger csak ugródeszka volt egy jóval profibb hangzás felé, ez alól pedig Williams sem volt kivétel – a harmadik, King Of The Beach című Wavves-lemez ugyanis már egy simára csiszolt, tök korrekt napsütéses pop-punk-korong lett. Az azóta eltelt esztendőkben azonban nem sokat hallhattunk a ficsúrról, aki leginkább tesójával közös, ütemközpontú Sweet Valley nevű projektjével foglalatoskodott, a mai színteret figyelembe véve pedig könnyen lehet, hogy anyacsapata múltbéli tündöklése már túlságosan rég volt ahhoz, hogy az Afraid Of Heights című negyedik munkája újra belobbantsa a produkció lángját.



Ha a slacker-lo-fi dicső napjai óta eltelt három-négyéves periódus nem is radírozta ki teljesen a kaliforniai együttes emlékét a köztudatból, arra bőven elég volt, hogy újabb változásokat okozzon a banda háza tájara. Az eddigi anyagokon szereplő lüke és szeleburdi ifjú helyett ugyanis ezúttal már egy valamivel felnőttebb világnézettel (és szembetűnőbb arcszőrzettel) bíró fiatalembert kapunk, aki nem elég, hogy megkezdte vándorútját harmincadik életéve felé, de 2013-ra eljutott oda, hogy egy komolyabb hangvételű, valóban kifogástalanul szóló albumot is képes legyen legyártani. Persze az újszerű nüanszok ellenére azért nem kell fundamentális változásokra számítani az Afraid esetében, hiszen nyilvánvaló, hogy a produkció nem metamorfózison ment át, hanem csupán idősebb lett egy kicsit: a borítóról gördeszkázó kisgyerek helyett egy gondterhelt ábrázatú illető néz vissza ránk; az örök betépés-napsütés-betépés háromszög mellett a számok már például a felnövés viszontagságairól is szólnak; és míg első két korongja készítése közben Williams talán még nem is tudott a producer nevezetű zeneipari szakember pozíciójának létezéséről, addig most annak a John Hillnek a segítségével rögzítette a lemezt, aki korábban Santigold, Rihanna és Shakira kiadványain is közreműködött. Hill keze nyoma egyébként elsőre kitapogatható a munkán, az ugyanis többnyire zömök, masszív és simára polírozott gitárfüggönyök, valamint kristálytiszta vokálok kombinációval próbálja egy szinttel feljebb emelni a King Of The Beach-hangzást, ez pedig egyrészt jó, mert Williams megmutatja, hogy képes továbblépni egy életképtelen, semmittevő öregdiák szintjén; másrészt viszont rossz, mert a Wavves roncs zenéjének és szívós-szörfözös gondolatvilágának pont az volt a maga csábító romantikája, hogy a gitárgerjedéstől még akkor sem lehetett kisilabizálni a szövegeket, ha egyébként kívülről fújtuk azokat. Vagyis akár sajnáljuk, akár nem, úgy tűnik, hogy idővel csak benő majd Williams feje lágya is, aminek úgy tűnik, ő nem feltétlen örül – szerzeményeiben és interjúiban is folyton elejt egy-egy utalást arra, hogy mennyire rossz nem örökké huszonegy évesnek lenni, ráadásul egy általános rezignáltság/enyhe bús hangulat egyébként is rátelepszik az Afraid játékidejére. Ez viszont korántsem válik az összhatás kárára (sőt, sokkal inkább megmutatja, hogy a csapatvezető is emberből van), mert a dalok ugyanolyan belevalóak, slágeresek és sodróak, mint az eddigiekben, így pedig, bár igazán érett alkotásnak még korai lenne nevezni, az AOH nem csak azoknak jöhet be, aki már nagyon hiányolták a formáció zajongását, hanem azoknak is, akik eddig pont a túlságosan szertelen, sekély mivoltát kifogásolták.