Ami most a Ludwig Múzeumban történik, csak messziről és első látásra szól a Ludwigról. Egy picit közelebbről már a művészeti intézményrendszer egészéről szól.

Még közelebbről pedig – paradox módon – a legtágabb képet kapjuk: a csütörtök óta tartó múzeumfoglalás a mai, magyarországi kultúra és társadalom egészét érinti.

A történet eleje nagyon egyszerű. És (látni fogjuk: sajnos) csak a szokásos. A Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum (a továbbiakban Ludwig Múzeum) élére kiírt a fenntartó minisztérium, az EMMI (Emberi Erőforrások Minisztériuma) egy igazgatói pályázatot. Mert a múzeumot vezető Bencsik Barnabás ötéves mandátuma február 28-án lejárt. Ismereteink szerint ketten pályáztak, Bencsik és Fabényi Júlia, aki a Baranya megyei múzeumokat vezeti, s korábban a Műcsarnok igazgatója is volt. Áprilisban összeült egy, a minisztérium által összeállított bírálóbizottság, meghallgatta a jelölteket. Majd Fabényi Júliát javasolták a múzeum élére a miniszternek, Balog Zoltánnak. Sima. Minden törvényes. Mivel van itt gond? Mindennel. Nézzük csak!



Egy: a versenypálya

A pályázatot úgy írták ki, hogy benne egyetlen szóval sem említették az aacheni székhelyű Ludwig Stiftungot (Ludwig Alapítványt), amely nélkül ez a múzeum itt, Budapesten nem létezne. Ők adták azokat a műveket, amellyel a gyűjtés elindult, és ők adták a nagy presztízsű nevet. Hogy a budapesti lett a világ több Ludwig Múzeuma közül az egyik legfontosabb, az már az itt folyó munka eredménye, többek között Bencsik Barnabás és kollégái munkájának sikere. Bencsikkel – noha mélyen ízléstelen –  megtehették, hogy egy másolatban értesítették arról, hogy már lejárt az igazgatói mandátuma, és megtehették, hogy annyit sem mondtak neki: fapapucs. De Aachent ebből a dologból kihagyni az EMMI-nek óriási műhiba. Törvényes? Elvben igen. De nem korrekt. És nem is okos. Ha netán összekapnak az aacheniekkel, ahogy a kurucos kormányzat összekapott már fél Európával, akkor visszavehetik a műveket a múzeumból, és visszavonhatják a névhasználatot is. Ami nemzetközi szintű diplomáciai botrány volna. Németországgal. Amellyel – azt ígérte a miniszterelnök – „összeépítjük" gazdaságunkat.

Kettő: a bábszínház

A minisztérium nem szakmai bizottságot állított össze, hanem szavazógépet. A bizottságban egyetlen szakember képviselte a kortárs művészetet, benne volt viszont a most kulturális tótumfaktummá emelt MMA (Magyar Művészeti Akadémia) embere, azé a szervezeté, amelyet semmilyen érdemleges szakmai támogatást nem élvezve, egyenesen az Alaptörvénybe írtak bele. Azaz a többiek (a Ludwig munkatársát leszámítva) leginkább a központi akaratot képviselték. Aláírattak velük egy papírt, hogy az elhangzottak titkot képeznek. Nem mintha nagyon elhangozhatott volna bármi. Vita nélkül, érvek nélkül, mindössze két ellenszavazattal hajították ki Bencsik 50 oldalas, igen alapos anyagát, a közel 60 nemzetközi támogató nyilatkozatot, referencialevelet, amelyet mellé csatolt, a New York-i MoMA-tól a varsói Ujazdowskiig a világ legkomolyabb intézményeiből.  Amit ezzel szemben a bizottság melegen ajánlott, arról nem tudni semmit. Bencsik ugyanis nyilvánosságra hozta anyagát (letölthető innen), Fabényi nem. A kiszivárgott hírek szerint nyolc-tíz összedobott oldal. Törvényes? Elvben igen, de szakmaiatlan és érthetetlen. A titoktartás pedig nem csak gáz, de értelmetlen is. Hiszen mitől lenne titkos egy olyan intézmény igazgatói pályázatának folyamata, amelyet közpénz támogat? Ki elől titkolják? A munkatársak és a köz sem ismerhetik? Akkor a munkatársak miért működjenek együtt a majdani új igazgatóval, a köz meg miért menjen be a múzeumba? S honnan tudhatná, mire akarják a pénzét elkölteni?

Három: a modell

Miután az „egy" és a „kettő" alapján nagyon úgy fest, a miniszter eldöntötte, kit akar javasoltatni magának a bizottsággal, és lejátszatta a bábszínházat, jöjjön az, ami túlmutat a konkrét ügyön. Magyarországon most már gyakorlattá vált, hogy az újabb és újabb kormányzatok belenyúlnak, beleszólnak az intézmények életébe, autonómiájába. Általában akkor, amikor új vezetőt kell választani. Öt évig nem szólnak egy szót sem (inkább csak a büdzsét kurtítják), se bú, se bá, hogy az adott intézmény jól működik-e, megfelel-e a fenntartói víziónak (nyilván, mert nincs efféle vízió), aztán egy szép napon, pályázatnak álcázott beavatkozással oda rakják azt, aki nekik tetszik. Miért? Erre ép ésszel nemigen lehet magyarázatot találni. A jelenlegi kormányzat legalább hagyott némi gumicsontot, amit rágcsálni lehet: a miniszterelnök ugyanis 2009-es kötcsei beszédében teljes kulturális elitcserét vizionált. Hát, tessék, ez egy magyarázat lehet arra, miért cserélik le az összes létező intézmény összes létező vezetőjét. Az összes létező szakma kihagyásával, az összes létező eredmény figyelembe vétele nélkül. Azokra, akik nekik tetszenek. A modell ismerős: az vezethet múzeumot, Nemzeti Színházat, az nyer közbeszerzést, az kap bérbe állami földet, az kap trafikjogot, akit szeretünk. Végső soron: csak az dolgozhat zavartalanul. Az érezheti magát itthon.

Miért éppen ez az egész ügy

vágta ki a biztosítékot annyira néhány művésznél, diáknál és aktivistánál, hogy átlépték a magánemberi füstölgés és a polgári engedetlenségi akció közti piros vonalat?  Éppen azért, mert a hazai közállapotok egészének tükre. Ahogy a művészeti szakma embereit, szavát, tudását, érdekét lökik félre a Ludwig-ügyben, úgy löknek félre mindenkit és minden egyebet, akit-amit az útjukban állónak vélnek. Ahogy ez a folyamat nem transzparens, úgy nem átlátható ma semmi  minálunk. Ez a kormány a felelős? Nem kizárólag. A demonstrálók 20 év egyre züllöttebb gyakorlatait, egyre zavarosabb mutyijait kérik számon, egyre sérültebb demokratikus viszonyait akarják helyreállítani. Mert most telt be a pohár.

Az Összefogás a Kortárs Művészetért csoport nem a Ludwig igazgatói pozíciójáról beszél. Arról beszél, hajlandó-e a mindenkori hatalom felnőttként kezelni a polgárokat. Az EMMI ingerült és sértett közleményekben reagált. „Hisztériát" , „politikai feszültségkeltést" emlegetett, és „félrevezetetteknek" nevezte a demonstrálókat. Ismerős? Persze. A diáktüntetésekre adott reakciókat kopipésztelték.

Hogy van az,

hogy aki kritikát fogalmaz meg, az félre van vezetve? Meg nem önálló akaratából cselekszik, hanem valamilyen politikai küldetést teljesít. Meg nem önmagát képviseli, hanem valakik mozgatják.

Az EMMI felajánlotta, hogy a minisztérium épületében szívesen „tájékoztatja" a csoportot a pályázat menetéről és arról, hogy minden mennyire törvényes volt. Nem dialógust folytat, nem tárgyal tehát, hanem tájékoztat.  Egyoldalú kommunikációt képzel el. Természetesen a nyilvánosság kizárásával. Majd amikor a demonstrálók ezt nem fogadták el, sajnálatát fejezte ki, hogy nem élnek ezzel a nagyszerű és mélyen demokratikus lehetőséggel.  A taktika világos: megkérdőjelezni a kritizálók hitelességét, aztán rámutatni, hogy mennyire nem képesek civilizáltan viselkedni.

Az EMMI egyre nagyobb arccal ül hintalova nyergében. Még mindig nem érti, vagy nem akarja érteni, mennyire radikálisan megváltozott a helyzet. Mi kell, hogy megértse?